Könyvajánló - Kollár Betti: Álmomban megleltelek
Heuka írása
Az Álmomban megleltelek több, mint egy kis fantasy-vel megspékelt romantikus történet, a szereplők fiatal kora ellenére az idősebbeknek is megfontolandó tanulságokkal szolgál az olvasónak.
A még mindig csupán 24 éves Kollár Bettinek az Álmomban megleltelek már a harmadik megjelent kötete. A fiatal felnőttekről, illetve az újraélt középiskolás kalandjaikról szóló történet nem csak a fiatalabb korosztálynak nyújthat kikapcsolódást, az ismerős élethelyzetek és azokban rejlő üzenetek az idősebbeknek is adnak gondolkodnivalót. (Lenti képen a szerző, Kollár Betti)
Reverie Tempest élete egyik mélypontján van, hiszen a mesterszakos felvételin esélyt se adott magának. A középiskola végén szülei elváltak, az érettségi után pedig a gimnáziumi baráti társaságtól is eltávolodott. Bármit megtenne azért, ha visszatérhetne a boldog időkbe, mikor még a szüleivel egy családot alkotott. Nem tudja feldolgozni, hogy az a család már nincs és időközben pár év is elrepült.
Osztálytársai közül egyedül Alexis-szel tartja úgy ahogy a kapcsolatot, a rendszeres találkozókat kihagyja. Azonban barátnője tudja, mikor kell jobban rágni a magányos Revy fülét és végül ráveszi, hogy az esedékes találkozón jelenjen meg. Hiszen bőven ért el dolgokat az életben: diplomás ember (azt nem kell a többieknek tudni, hogy a képzési idő közel dupláját töltötte a megszerzésével), van munkája (még ha nem is a végzettségének megfelelő) és saját albérletben lakik. Utóbbit sem feltételen önszántából kereste, hanem mert szülei új családokat alapítottak, aminek következtében két szék közül a pad alá esett, hiszen egyikben sem érzi úgy, hogy oda tartozna.
“Az ismeretlen az, amitől félünk, De tudod, ez a félelem akkor tűnik el, ha felülkerekedünk rajta, és megismerve azt, amitől eddig tartottunk, rájövünk, hogy talán alaptalan volt az aggodalmunk."
Ez a találkozó hatással lesz a jövőjére, mert összefut gimnáziumi szerelmével, Sawyerrel is. Beszélgetésük nem túl baráti fordulatot vesz, amikor a srác szembesíti azokkal a dolgokkal, amiket ő inkább elkerülne.
“Eszem ágában sincs hangosan elismerni (főleg nem Sawyer előtt), hogy bár megtaláltam a hivatásom, mégsem teszek érte semmit, mert félek a változástól és a kudarctól.”
Amit egyikük sem tud, hogy ez a beszélgetés egy hosszabb történet kezdete. Azon az éjszakán ugyanis Reverie álmában visszarepül a középiskola első osztályába. Értetlenül áll a dolog előtt, ám másnap – egy másik nappal – megismétlődik. Ezután minden éjszakán a középiskolában találja magát. Legnagyobb meglepetésére pár nap múlva útitársa is akad: Sawyer csatlakozik hozzá és kíséri végig a másodjára megélt középiskolai napokon. Innentől pedig végigkövethetjük, hogy segítik át egymást a közösen töltött napokon, hogyan fejtegetik az álombéli időutazás mibenlétét és hogy milyen hatással van ez a jelenbeli kapcsolatukra.
Két hozzáállás találkozik: Revy-é, aki felsorolni se tudná, mi mindent változtatna meg a múlton, ugyanakkor szeretne ott maradni és Sawyer-é, aki elégedett a korábbi és jelenlegi életével. De melyiküké az előnyösebb? Lehet ebben a helyzetben olyan?
“Nincs mese, Szélvész. Van egy külön bejáratú valóságunk, amit csak te meg én ismerünk.”
Itt fogott meg igazán a könyv, a történetek szinte megelevenedtek a szemem előtt. A helyszínt nem tudjuk meg, de egyes utalások (mint például a lamington, vegemite és eukaliptuszfák) alapján Ausztráliában járhatunk. Bár városi környezetben élnek főhőseink napjaiknak szerves része az óceán, gyakran sétálnak a partján vagy hajóznak ki az öbölből. A Budapesten tomboló viharok közben jó volt kicsit a napfényes tengerpartról olvasni.
A másik ok, ami miatt érdemes elolvasni a könyvet, az a humor. Nagyon jó érzékkel közelítette meg az írónő a fiatalok utazását a négy éven át, mégis tudott arra figyelni, hogy ne csak egy végtelen viccáradatot kapjunk. Jól egyensúlyoz a könnyedebb, lazább és a picit elgondolkodtatóbb vagy nem annyira vidám epizódok között. Számomra nosztalgikus is volt, egy-egy speciálisabb iskolai nap leírása visszarepített saját hasonló élményeimhez. Mindezek mellett nem felejtett el pár megszívlelendő tanácsot, tanulságot sem befűzni a történet szálai közé.
“Mert nem lehet örökké olyasmin keseregni, ami elmúlt. Nem azt kell néznünk, mi nem sikerült, mi lehetett volna másképp, vagy mi az, amit bánunk. Arra kell koncentrálnunk, hogy mi van előttünk, mit csináltunk jól és mi az, amit elértünk. Ami pedig megtörtént, abból meg kell próbálnunk kihozni a maximumot.”
A szereplők között megtaláljuk az örök romantikus Miát, a mindig humoránál lévő Kippet, a jogászként végző és mindig a helyes eljárásrendet követő Talbotot, valamint a társaságból magasságilag kilógó Lamart is. Amikor egyikük sok lenne, mindig van valaki, aki átveszi a vezérfonalat és próbál egy kiegyensúlyozottabb helyzetet teremteni. Egyedül Sawyer karakterénél éreztem azt, hogy megborult az egyensúly: még saját hibáinak elismerése mellett is túl tökéletes lett.
“– Most komolyan. Van olyan, amit nem tudsz?
Teljes komolysággal felel.
– Persze. Ott van az ír tánc, a versírás és a dalszerzés. Nem tudok szaxofonon játszani, pocsékul mesélek vicceket, és valamiért nem kedvelnek a macskák. Sőt, még a könyökömet sem tudom megnyalni – sorolja. Az utolsót leszámítva olyan érzésem támad, mintha csupa olyan dolgot mondott volna, amiket igazából szívesen megtanulna.”
Az előnyös külső adottságain felül a személyiségébe sem lehet belekötni. Nyílt, segítőkész és önzetlen, építészhallgatóként egyensúlyoz a tanulmányok-munka-magánélet háromszögben, mindenkihez van egy jó szava, bármilyen buliban benne van és még fantasztikus nagybácsi is.
“... Értek a gyerekekhez! Sophie imád. Többnyire... – tűnődik el.
– Mi az, hogy többnyire?
– A múltkor homokvárat építettünk a parton, de miután összedőlt, vagy fél órán át nem imádott – meséli.”
Az általa csak Szélvésznek hívott főhősnőnk pedig ehhez az eszményképhez méri magát, ami nem tesz jót az önbecsülésének. Ugyanis ő egy sokkal reálisabban, emberibbnek ábrázolt karakter. Melyikünk ne járt volna már úgy, hogy egy hétvégi napon nem volt kedve kikelni az ágyból? Azonban ahogy a körülötte lévő személyek köre nő és már napi 24 óránál több áll rendelkezésére új élmények gyűjtésére, az ő látószöge is bővül, amivel személyisége is változik. Nyitottabb lesz, s ami számára fontosabb, képes elengedni a múltat. Bár azt is megtudjuk, hogy a lamington, vagyis ausztrál kókuszkocka iránti rajongása nem csökkent, amit határozottan meg tudok érteni.
És egy kis extra a végére: 2022. június 9-12. között kerül megrendezésre Budapesten a 93. Ünnepi Könyvhét, ahol június 11-én 16:00-kor dedikálja az írónő eddig megjelent köteteit. További információ ide kattintva elérhető.
Köszönöm az Agave Könyveknek és a Magnólia Könyvkiadónak, hogy még megjelenés előtt elolvashattam ezt a szuper könyvet!
A kötet pár nap múlva, június 7-én kerül a boltok polcaira, de addig is csapjatok le az előrendeléssel járó kedvezményes árra a kiadó honlapján a borítóképre kattintva!
Kövess minket a Facebookon is!
A klímakatasztrófa lassan berúgja az ajtót. Mit tehetünk, hogy az emberiség túlélje?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése