Emberiség - Jobbak lennénk, mint hisszük?

 Könyvajánló - Rutger Bregman: Emberiség

Számtalan olyan hír és esemény kering, amely lesújtó az emberi viselkedést tekintve. Rutger Bregman azonban most egy másik nézőpontból vizsgálja meg a történelmet. Tényleg jobban vagyunk, mint hisszük?

Rutger ​Bregman holland történész-író nemzetközi bestsellere új szemszögből mutatja be az emberi történelem elmúlt 200 ezer évét.

Nagy gondolkodóink az ókortól napjainkig szinte mind arra tanítanak, hogy az ember természettől fogva rossz, és elsősorban az önérdek vezérli. Ez a meggyőződés mélyen gyökeret vert a nyugati kultúrában: ugyanúgy tükröződik az újságok szalagcímeiben, mint az életünket szabályozó törvényekben.

De lehet, hogy mégsem igaz?

Az Emberiség számos példát hoz arra, hogy valójában jobban hajlunk az együttműködésre, mint a versengésre. A Legyek ura és a híres stanfordi börtönkísérlet valódi története, Mandela kiegyezése az apartheid híveivel, az ellenségek között szövődő frontbarátságok mind igazolják, hogy az ember eredendően jó, barátságos lény. Hogy ennek épp az ellenkezőjét hitették el velünk, súlyos következményekkel járt: ha a legrosszabbat feltételezzük, tényleg a legrosszabbat hozzuk ki egymásból a politikában és az élet más területein. Ha viszont hiszünk az emberi jóságban és önzetlenségben, azzal lehetőséget teremthenünk társadalmunk radikális átalakítására.

Rutger Bregman érdekes utazásra hív ezzel a kötettel, és számos olyan történelmi és mindennapi példát mutat be, amikor kiderült, hogy az emberek hajlamosak segíteni a másiknak. Sok olyan elhíresült pszichológiai kísérlet van, amely épp ennek ellenkezőjét mutatja be, de sokról (pl. a Philip Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérletről is) kiderült, hogy manipulált eredmény. Filozófiai téziseket ütköztet és sorra vesz olyan tragédiákat, természeti katasztrófákat és bűneseteket is, amelyek végül jobban végződtek az emberi összefogás hatására, mint várta volna bárki.

Ő azt veszi alapul, hogy az ember alapvetően jó és empatikus és segíteni akar, akár a saját érdekeit, céljait és életét is feláldozza egy idegenért, ebből a nézőpontból pedig nem enged. Érdekes és elgondolkodtató a könyve, de szerintem erősen hurráoptimista is, és nem veszi figyelembe a pszichológia erejét. Az ember nem (csak) egy nagyobb jó érdekében tesz rosszat, ahogy Bregman hiszi, és igenis sokan vannak köztünk olyanok, akik gátlástalanok.

A kapcsolattudomány egyik legfigyelemreméltóbb eredménye az, hogy csak akkor tudunk felülemelkedni az előítéleteinken, ha megőrizzük a saját identitásunkat. Fel kell ismernünk, hogy rendjén való, hogy mindannyian mások vagyunk – és nincs is ezzel semmi probléma. Először fel kell építenünk a saját identitásunk házát, mégpedig erős alapokra. Csak utána tudjuk szélesre tárni az ajtót.

Igen, Zimbardo kísérlete csalás volt, de azért annak is van haszna: bemutatja, hogy ha egy megfelelő autorizációval rendelkező ember kér valamit, az emberek hajlamosabbak ezt megtenni, legyen bármi. Ha olyan a vezetőség és olyan a közhangulat, akkor a legtöbb ember gondolkodás nélkül jelenti fel a szomszédját is, akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez a szomszéd halálával egyenlő, cserébe viszont lehet ő vagy a gyereke megkaparinthatja a házát, értékeit. Ha a katonai vezetők engedélyezik a nemi erőszakot (ami oroszok esetében alapvetés volt kb.), akkor kevés olyan lesz, aki nem teszi meg. És így tovább... persze mindig akadtak olyanok, akik a közhangulat és a szokás ellenére is segítettek, saját életük kockáztatásával is vadidegeneknek. De pl. a második világháború idején a "véres övezetben" (mai lengyek, litván, ukrán területek, amit a német és a szovjet hatalom is lerohant) nem ez volt a megszokott, ahogy nálunk is örömmel jelentették fel a zsidókat, később, a kitelepítések idején pedig a svábokat. És a hatalom, ahogy ez a kötet is bemutatja, mindig személyiségtorzulással jár. Az emberek pedig hajlamosabbak arra, hogy kövessenek valakit - aki eleve gátlástalan, abból épp ezért hamarabb lesz vezető, hatalma révén pedig eleve torz személyisége még tovább torzul. Persze pszichológiailag rendkívül megterhelő saját kézzel elvenni egy ember életét, a legtöbben csak a legszorultabb helyzetekben lennénk rá képesek. Ellenben egy gombot megnyomni vagy egy bombát ledobni egészen más, ott nem látjuk a fájdalmat, szenvedést. Ez a tény azonban nem bizonyítja, hogy jók lennénk.

Ha viszont egy olyan ember lesz szükséghelyzetben a természetes vezető, aki segíteni szeretne, akkor az ember többsége melléáll és segít. Ez történt nagy valószínűséggel a Katrina és a Húsvét-sziget meg minden más természeti katasztrófa vagy baleset idején. A jó vezető összetartja és segíti a csapatát, akik így összetartóbbak és segítőkészebbek lesznek. A gátlástalan vezető pedig dehumanizálja a többieket, így a saját csoportja is hajlamos erre. Nem, nem csak rossz létezik, jó is van. És nem, a realista nem egyenlő a cinikussal. De nem egyenlő a hurráoptimistával sem. Szerintem sok szempontból még mindig túl optimisták vagyunk: pl. ha egy gyilkosság vagy nemi erőszak történik, akkor mindenki azt hiszi, hogy valami átutazó, idegen tette, mert a saját közösségben biztosan senki. Pedig ezeknek a nagyon nagy részét pont a saját közösségben, sőt, családon belül követik el az emberek. És a abúzus és erőszak nagy része soha ki sem derül a szégyen és az áldozathibáztatás miatt... 

Rutger Bregman

Szóval érdekes, átgondolásra érdemes volt ez a könyv, és sok új információt is megtudtam, bár az alapvetőekben nekem nem adott újat. Mégsem tudok és nem fogok azonosulni ezzel a túlságosan optimista hozzáállással. Sok szempontból úgy éreztem, hogy itt nem a valódi kutatás volt a cél (mert akkor ténylegesen figyelembe vett volna minden pszichés hatást, nem csak azt, ami neki megfelelt), hanem felállított egy tézist, és kiragadott mindent sokszor kontextusából is, hogy alá tudja ezt támasztani. Ez a rossz kutató ismérve. Az viszont tény, hogy ma egy híradó tragédiákból, gyilkosságokból, brutális balesetekből, állatkínzásokból és politikai hírekből áll. Ennek is pszichológiai oka van, erre figyelünk fel. 

Haidt azt tapasztalta, hogy az embereket gyakran meglepik és megrendítik a nagylelkűség egyszerű megnyilvánulásai. Amikor a pszichológus megkérdezte a vizsgálati alanyaitól, miként hatottak rájuk ezek az élmények, arról számoltak be, hogy ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy a tettek mezejére lépjenek, és segítsenek valakinek. Haidt ezt felemelő érzésnek (elevation) nevezi. Úgy vagyunk bedrótozva, hogy ha a kedvesség megnyilvánulásait tapasztaljuk, szó szerint melegség és bizsergés tölt el bennünket. Lenyűgöző, hogy ezeket az érzéseket akkor is átéljük, ha valaki mástól hallunk róluk. Mintha csak megnyomnánk magunkban egy mentális újraindítás gombot, amelynek hatására kitörlődnek a cinikus érzéseink, és újra friss szemmel tekintünk a világra.

Szerintem az ember alapvetően nem jó és nem is rossz. Az ember alapvetően semmilyen - és a körülményei, a tapasztalatai, a saját egyéni biokémiája és hormonrendszere, agyműködése teszi egy összetett lénnyé, aki elkövet jót is és rosszat is. Hogy milyen arányban és mértékben, az már a környezet kérdése, amiben felnő. 

A kötetet Darnyik Judit fordította.

Köszönöm a lehetőséget a HVG Könyvek csapatának! A könyv a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!