Az eltűnt jég nyomában - Képzelt riport a klímaváltozásról

 Könyvajánló - James Powell: 2084

Milyen jövő vár az emberiségre nem is olyan sokára, ha nem találunk valami megoldást a legégetőbb problémára? James Powell geológus, klímakutató, geokémikus leírt nekünk egy nagyon valószínű forgatókönyvet, amelynek a főszereplői a gyerekeink és az unokáink.

2084-et ​írunk. Idős kutatók, tudósok, szakértők, politikai vezetők és humanitárius követek emlékeznek vissza a globális felmelegedés több évtizeddel korábbi kezdeteire, fordulópontjaira és következményeire. A velük készült fiktív interjúk révén bejárjuk az egész világot, hogy megtudjuk, mi történt az emberiséggel és az élővilággal a 21. században. Áradások, tengerszint-emelkedés, szárazságok és tüzek, politikai szélsőségek és migráció, fajok pusztulása… A könyv szerzője, James Powell bemutatja, milyen sors vár Földünkre és az emberiségre – ha nem teszünk ellene sürgősen.

Rendkívül nyomasztó az a nem is túl távoli jövő, amit Powell fest elénk, és sajnos minden jel arra utal, hogy ezek az események be fognak következni. Már most több tízmillió ember hagyta el az otthonát azért, mert a klímaváltozás miatt élhetetlenné vált. Túlnépesedtünk, hamarosan elérjük a 8 milliárd főt, és nem, ennyi embert nem képes eltartani a bolygó hosszú távon. Ha fenntartható módon és nem a természetet teljesen tönkretéve, kizsákmányolva szeretnénk élni, a felét sem. A társadalom összeomlik, háborúk és káosz vár ránk az élelmiszerhiány és vízhiány miatt, áramszolgáltatás nagy eséllyel nem lesz, és hirtelen évszázadokal csúszunk vissza fejlettségben és civilizáltságban is. 

1912-ben a globális felmelegedés puszta elmélet volt csupán. Néhány tudós valós eshetőségnek vélte, de ismereteik hézagossága okán nem kiáltottak veszélyt. Sőt ezek a tudósok érthető módon úgy gondolták, hogy egy melegebb világ az emberiségnek előnyt is jelenthet. Születésem évében, egy kerek évszázaddal később már vitathatatlan volt, hogy a globális felmelegedés valós, az ember műve, és veszélyes az emberiségre. Ám egy kampány, melyet elsősorban az akkori idők óriás olajtársaságai finanszíroztak, a fél világ közvéleményénél és számos politikusánál elérte, hogy szemet hunyjanak a folyamat felett, és a dogmákat és a hazugságokat többre tartsák unokáik jövőjénél.

Elképesztő erősségű viharok, villámárvizek és belvizek, és hetekig, hónapokig tartó aszályok várnak ránk, hőhullámokkal, és ezeket már ma is érezzük. Járványok, amelyek az életmódunk miatt gyorsan jelentkeznek és gyorsan világjárvánnyá válnak, néha egy-egy fagyos tél, olyan helyeken, ahol nem megszokott, szokatlan forróság, megjósolhatatlan és kiszámíthatatlan időjárási változások. Igen, ezek között van, ami természetes folyamat. De évtizedek óta tudjuk: mindezt az emberi tevékenység okozza a légkörbe bocsátott üvegházhatású gázokkal, a rengeteg méreganyaggal, azzal, ahogyan növényeket termesztünk, állatokat tartunk, utazunk, ahogyan az erdőket pusztítjuk.

A könyv képzelt interjúk sorozata a legkülönfélébb szakterületeken dolgozó és kutató emberekkel, 2084-ben, és ez a forma sok lehetőséget rejtett magában, sokféle embert és helyzetet és sorsot be tudott mutatni. Azonban egy részében én tévesnek érzem. Nem csak a megválasztott kormányok a felelősek. Hanem az emberek. Igenis a fogyasztási igény dönti el, mit kapunk. Kellenek az elképesztően szennyező motorizált sportok, és az évente megrendezésre kerülő mindenféle csapatsportbeli ligák, amikor több tucatnyi ember heteken át utazik, hogy aztán 90 percig rúgják/dobják a labdát egymának, ehhez kivilágított, fűtött, stb stadion? Kell a sajt, mindig, mindenhez, aminek előállítása elképesztő ökológiai lábnyommal jár? Kell a napi szintű húsfogyasztás? Kell a mindennap 3 csésze kávé? Mindig, mindenhová autóval járunk, a gyereket is úgy visszük suliba, mert nem tud 15-20 percet sétálni vagy tömegközlekedni? (A bűnözés rossz példa, hiszen mára nagyjából felével-harmadával csökkent az apróbb személy- és vagyon elleni bűnök száma a 80-as, 90-es évekhez képest. Csak ma mindről hallunk...) Te és én tehetünk róla és te és én tehetünk ellene. Persze ketten kevesek vagyunk. De ha az emberek nagy része felelősen hoz döntést, máris jobb lesz.

A 2020-as évekre a hazugság az igazságot nemcsak a tudomány vonatkozásában szorította ki, hanem sok más téren is. Az emberek szívesebben fogadták a bevett elgondolásaikat alátámasztó hazugságot, mint az azt cáfoló igazságot. Így választhattak meg országok – példáúl Ausztrália, Brazilia, Oroszország és az Egyesült Államok – tudománytagadókat vezetőjüknek.

Ez nem azt jelenti, hogy aszkéta-módra kell élni. Nem azt jelenti, hogy többé nem ehetünk sajtot, nem ehetünk húst, nem vehetünk egy forró fürdőt vagy nem mehetünk autóval valahová, nem ihatunk egy kávét, nem nézhetjük a kedvenc sportunkat. Nem. De át kell gondolni, szükséges-e, hogy minden nap vegyünk egy forró fürdőt? Szükséges-e, hogy minden nap beüljünk az autóba, és azzal menjünk mindenhová? Szükséges minden héten venni egy üveg Nutellát meg egyéb élvezeti cikkeket? Biztos, hogy kell az a 86. póló, nadrág, ruha a szekrénybe és a 43. pár cipő meg a 71. táska? Biztos, hogy minden könyvnek a polcunkon kell lennie? Biztos, hogy minden második évben le kell cserélni az egyébként még teljesen jól működő telefont? Ezek azok a kérdések, amiket fel kell tenni magunknak, és még sok hasonlót. 

Hétvégén amikor sétálni mentünk, véletlenül egy össznépi banzájba botlottunk, mint kiderült, valami szüreti ünnepség volt a téren, játékokkal, sátrakkal. A zene az elmúlt 30 évben mit sem változott, ugyanaz az igénytelen diszkósított tuctucmulatós, viszont valami változott: sokkal többen és sokkal többet ülnek autóba. Az összes környező utca és a közeli bolt viszonylag nagy parkolója tele volt autóval. A többség itt él, aki elment erre, a tér nagyjából a község közepén van, olyan 20-25 perc sétával a község bármely széléről elérhető. Mégis mindenki autóval ment. Át kell gondolnunk az életmódunkat. Elsősorban saját magunkért. Közhely, hogy az ember a gyerekéért bármire képes. De a jövőjéért úgy látszik, mégsem képes tudatosabban élni.

Pár éve még úgy gondoltam, hogy az én életem végefelé, feltételezve, hogy élek 65-70 évet, akkor üt be a krach úgy igazán. A harmincas éveim elején járok. Egyre inkább úgy látom, hogy nem, sokkal előbb, és persze mindez egy folyamat. Egy biztos: hatalmas teljesítmény ám tönkretenni gyakorlatilag egy bolygó élővilágát. Nem 20-30 vagy 100 év kellett hozzá, hanem néhány ezer összességében, de tényleg elképesztő összefogás kellett hozzá. Most egy tudatos összefogásra lenne szükség, hogy meg is maradjunk. Mi. Nem a bolygó. A bolygó köszöni szépen, meglesz nélkülünk, és úgy is, ha a maradék párszázezer ember őskori körülmények között él. Persze a nagyobb emlősök és tengeri állatok és a madarak nagy részét visszük magunkkal a semmibe, de azért annyira tökösek még nem vagyunk, hogy teljesen sterilizáljuk a bolygót. Kiderül, mit hoz a jövő. Ha így folytatjuk, sok jót nem.

Igazán furcsa: mi emberek nagyra vagyunk azzal, hogy az értelemre hallgatunk, de amikor az emberi civilizáció léte a tét, a dogmák, a tudatlanság uszályába szegődünk.

 

 James Powell geológus, geokémikus, klímakutató, több amerikai felsőoktatási intézmény (Oberlin College, Reed College, Franklin & Marshall College), a Franklin Institute és a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum korábbi elnöke. 1987-ben kisbolygót neveztek el róla (9739 Powell). Könyve egy ébresztő a ma emberének, hogy változás kell, ha élni akarunk. N. Kiss Zsuzsa fordításában, az Athenaeum Kiadó gondozásában került kiadásra. 

Köszönöm a lehetőséget az Athenaeum Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron. 

Kövess minket Facebookon!