Láthatatlan Magyarország - a mélyszegénységről

Középosztálybelinek lenni jó. 
Innen nézve a szegénység iszonyat, 
onnan nézve majdnem természetes. 
Középosztály szemében: pokol, 
benne élni kemény, alig lehet valamit kihozni belőle, 
és amit ki lehet, az semmire sem elég.
Láthatatlanok, érdekérvényesítő képességük 
nulla, vagy visszatetsző.
Létezik megoldás?

L. Ritók Nóra a berettyóújfalui kistérségben működtet esélyegyenlőségi modellt az Igazgyöngy Alapítványon keresztül. Igazi, elhivatott személyiség, grafikusművész és pedagógus, aki a gyerekeken keresztül próbálja megfogni a szülőket is, kínálva nekik felemelkedési lehetőséget a nyomorból, ahogy lehet, akinek lehet.

Mert nem szabad elhallgatni azt sem, hogy nem mindenkinek lehet. Sokan bele vannak merevülve saját korlátaik közé, tanult a tehetetlenség, rögződtek a rossz minták, súlyos a szegénység, kevés a lehetőség munkára, megbecsülésre, megélhetésre. Ezek az emberek a Maslow-piramis legalján tengetik életüket, annak megfelelő készségekkel. Nincs, aki tovább fejlessze őket, nincs, aki fogja a kezüket, úgy, ahogy fogni kell. Talán L. Ritók Nóra? De hány kell belőlük? A modell, amit működtetnek, működik. Nem mindenkinél, de gyermekek esetén mindenáron. Én mondjuk, ezt vitatom, mert ahol nincs mit kezdeni, ott nincs mit kezdeni. Ahol számtalan alkalommal hiába a segítség, a tanítás, ott nincs mihez nyúlni, onnan el kell jönni, és nem kell tovább erőlködni, hanem vinni tovább az utcában oda az erőforrást, ahol látszik a szikrája az együttműködésnek. A gyermekből, akit néznek Nóráék, aki miatt odafordulnak a családhoz, vagy lesz valami, vagy nem, isten bocsássa meg nekem, velük is, nélkülük is. (Jó, velük valószínűbb.) A szülők ellenére nem lehet jót akarni, mert a szülő a minden. Ha bűnöző, ha alkoholista, ha bántalmazó személyiség, akkor is. Nóráék a józan paraszti ész ellenére nem tudják ezeket a gyermekeket is nem segíteni. Ez az ő döntésük, az meg az én elgondolásom.

Olvastam, olvastam a könyvet, egyszer csak rádöbbentem, hogy nekem ezt a művet fölösleges tovább betűznöm: ezeket az élethelyzeteket többször is abszolváltam A nyomor széle című blogban, gyakran hozzá is szóltam. Akkor fejeztem be a hozzászólásokat, amikor elmaradtak a mindennapokból merített tapasztalatok megosztásai, helyettük pedig a politikai döntéshozók meggyőzésének leírására került sor, Tudom, hogy ez ugyanolyan fontos, mint a napi tapasztalatok megosztása, ugyanakkor ez.. bocsánat ... egyáltalán nem érdekelt. Tévedés ne essék, természetesen, tisztában vagyok azzal is, hogy az érdekérvényesítésnek ez a módja demokráciában, és értem, miért szükséges le is írni mindezt.

Nem kerek a történet, ha nem teszem mellé a magam konzekvenciáit a témában.
Cigányfaluban élek. Különösebben nem foglalkozom senkivel ezen a településen, velük sem. Annyit vettem tudomásul, hogy a tyúkólon nagyobb biztonságtechnikai berendezésnek kell lennie, mint amilyennek a házamon valaha is szükségét érezném. A mélyszegénységben élő cigányok (és egyáltalán: emberek) csak az erőből értenek, vagy egyéb módon kell hatni rájuk, hogy békén hagyják az embert. Ergo, a falu minden cigánya tudja, hogy boszorkány vagyok, tőlem tartani kell. Ki híresztelte el? Naná, hogy én, amúgy meg tényleg különleges vagyok bizonyos szempontból. Senkinek nem szabad kölcsönadni, mindegy, mire kéri, mert a fél falut baromi nehéz utána leszoktatni arról, hogy hóvégi pénzzavaruk megoldása én vagyok. Sajnos, a kulturált nemből közülük szinte senki sem ért, ugyanúgy kiabálnom kell, ahogy ők istenkednek nekem. Ha segíteni akarok, általában a gyengeség jeleként értelmezik és onnantól addig nyegtetnek, amíg meg nem unom, hogy ácsi, more, ennyi bőrt nem engedek lehúzni magamról. Ha dolgoztatok velük, jelen kell lennem a munkavégzésnél. Vagy azért, hogy ne ragadjon a kezükhöz semmi a műhelyből, vagy azért, hogy tényleg dolgozzanak, és úgy, ahogy kértem. Ez mind tapasztalat.

A szerző, L. Ritók Nóra

Ennek fényében értem L. Ritók Nóra modelljét, és örülök neki, hogy csinálja. Azt gondolom, hogy a kezdeményezésnek jövője van, de megítélésem szerint csak kis léptékben. Ez nagyban nem működik, ennyi elhivatott, kudarctűrő  ember a világon nincs erre a célra. Segíteni csak úgy lehet a mélyszegénységben élő emberek tanult tehetetlenségén, ha a segítség első pillanatától fogja az ember a másik ember kezét. Irányítja, navigálja, együttműködik, tanít, átad készségeket, megért, nem sértődik meg semmin, utána megy, ha utána kell menni, alája nyúl, ha az kell, megbecsül, örül, átveszi tőlük a folyamatban hasznosítható tudást, és szemrebbenés nélkül kezdi elölről az egészet, ha azt kell tennie. Már pedig itt azt gyakran kell, újra és újra meg újra újrakezdeni.

Ez az egész nem kifejezetten pénzkérdés. (Jó, az is kell, persze.) Ez inkább elhivatottság kérdése. Törődés, odafordulni akarás, kudarctűrés kérdése.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál kedvezménnyel beszerezheted!

 

 

Köszönjük, Tea Kiadó!

A főkép az Igazgyöngy Alapítvány oldaláról származik. Miczura Szimonetta, 9 éves kislány rajza. 

Tetszik, amit olvastál?