Könyvajánló - Alexander Starritt: Mi, németek
A Mi, németek valójában egy hosszú levél, amelynek szerzője Meissner, a Wehrmacht egykori katonája, a levélírás idején egy elegáns németországi idősotthon lakója. Címzettje pedig az unokája, a Skóciában élő Callum, aki már jó ideje kérleli, unszolja nagyapját, hogy elevenítse fel háborús emlékeit. A levél csak a nagyapa halála után kerül Callumhoz, aki saját reflexióival kiegészítve „közreadja”. A keleti fronton megélt szörnyűségek felidézése nemcsak a nagyapát készteti szembenézésre, de Callumban is felvet alapvető kérdéseket a háború természetéről, a „rossz oldalon” harcoló katona felelősségéről, az embertelen viszonyok között meghozott döntések súlyáról. A négyéves katonai szolgálat pokláról, az élet-halál harc brutális kegyetlenségéről szóló részletes beszámolóból felkavaró történet bontakozik ki, valamint nagyon izgalmas, érdekes – és a két generáció két különböző nézőpontjából megfogalmazott – gondolatok formálódnak bűnről, bűntudatról, felelősségvállalásról.
Ben Jones munkája
Egy egykori Wehrmacht katona, aki mára egy nagypapa, és az unokája közti levelezés. Alexander Starritt ezt a módját választotta annak, hogy bemutassa, hogyan gondolkodik két generáció egy történelmi eseményről, és hogy egy katona később hogyan birkózott meg a saját lelkiismeretével.
És mi, németek, akik Kulturnation-nak, az ókori görögök örököseinek tartjuk magunkat, gyárüzemeket építettünk, vasútvonalakat fektettünk le, arra használtunk ipari és szervezési tapasztalatainkat, hogy meggyilkoljuk a zsidókat.
Nem láttam a haláltáborokat. A háború végéig nem hallottam a Zyklon-B-ről, a krematóriumokról. De azt tudtam, hogy ha a gettó lakóit elszállítják, dolgoztatják és megölik őket. Emlékszem egy beszélgetésre két másik tüzérrel, még eléggé az elején; egyikük azt hallotta, hogy a közeli város zsidóit másnap reggel agyon fogják lőni. A másik úgy vélte, hogy a civilek kivégzése nem illik Európa uraihoz. Mire az első azt válaszolta, „Lelőjük a komisszárokat, lelőjük a partizánokat, lelőjük a kutyákat és a macskákat, hát miért pont a zsidókat ne lőnénk le?” Így beszéltek erről az emberek.
Nagyon érdekes, elgondolkodtató és felkavaró olvasmány, amely szembenéz a bűnökkel úgy, hogy nem akarja mentegetni magát, csupán magyarázatot ad és bocsánatot kér. A németek az elmúlt évtizedekben szembenéztek mindazzal, amit a második világháború során elkövettek. Mi sajnos sosem tudtunk szembenézni sem az általunk elkövetett bűnökkel, sem a minket ért tragédiákkal, inkább hamis dolgokból építünk magunknak pátoszos múltat, eltörölve, elfelejtve, megtaposva a valósat. Se mint nemzet, se mint egyes emberek, nem jutottunk el a szembenézésig, és ez a mai közegben egyre nehezebb lesz.
Az egyszerű német katonát persze csak odavezényelték, ahová, és elvégezte, amit parancsba kapott. A katonák egy része közvetlenül sosem ölt embert, el volt foglalva a saját túlélésével. De mégis, a németek a szovjetekkel együtt és az elpusztított területek lakóinak segítségével egy komplett népirtást próbáltak véghezvinni, amelynek több milliós civil áldozata volt. Ezekkel a bűnökkel ők többségében szembe tudtak nézni - ez a regény is egy ilyen szembenézés. Ezt sem mi, sem az oroszok nem tudták megtenni a mai napig - és esélyes, hogy sohasem fogjuk/fogják. Ezért fontos könyv ez, mindazzal együtt, hogy egy háború során (sem) semmi sem fekete és fehér.
Semmi sem marad állandó bennünk. Az elménk nem valami archívum; a jelen mindig mindent újraépít.
Alexander Starritt
A levelezés formája nagyon jó ötlet volt, noha ezt a jellegét elvesztette a könyv a második felére, egyre inkább úgy tűnt, hogy nem egymással beszélget nagyapa és unoka, hanem egymástól független gondolatok és élmények naplószerű rögzítését olvassuk inkább. Ezzel együtt is a második fele a kötetnek magával ragadóbb. Az egész könyv, az üzenete elgondolkodtató, és segít szembenézni a történelem viharaival. Én félig német, sváb származású vagyok, anyai nagyapám a keleti fronton harcolt, majd szovjet fogságba esett, ahol 5 évig volt. A traumáit haláláig nem dolgozta fel, és nagyon keveset beszélt róla.
Nem volt jogunk panaszkodni a szenvedéseik miatt, vagy az etnikai tisztogatások miatt; nem lett volna képünk hozzá. Mi csináltuk előbb és durvábban. Háborúban a megtorlás az igazságtétel mechanizmusa. Jaj a legyőzötteknek. És az igazságtétel kollektíven, nem egyénileg történt. Mind azt gondoljuk, hogy én nem léptem be a náci pártba, én nem üzentem hadat senkinek, én nem hurcoltam embereket a lágerekbe. De mi megtettük mindezt.
Ezt kéne tudatosítani: lehet, hogy minket nem érint egy-egy korlátozás, tekinthetünk bármit gumicsontnak, amivel gazdasági érdekeket vagy egyebeket akarnak elfedni. Lehet, hogy nem mi szavaztuk meg azt, ami van, és nekünk is fáj néhány dolog. De mégis mi vagyunk azok, akik felelősek vagyunk azért, hogy bizonyos dolgok megtörténnek. Mi, akik nem teszünk semmit ellene, akik nem akarjuk észrevenni, akiket nem érdekel, mert nem érint. De. Mindenkit érint.
Köszönöm a lehetőséget az Európa Könyvkiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése