Szétcsúszva

"A legtöbben úgy gondolják, hogy az igazság egy törékeny kismadár. Azt hiszik ártalmatlan.
De én tudok valamit, amit ők nem.
Ha el mernék venni a kezüket a testük elől, észrevennék, hogy a madár eltűnt. Szétszakította a bőrüket, a lelkük legmélyéig hatolt, oda, ahol a legjobban fáj.
És ezért vagyok én itt, ők pedig nem."

Ebben a másodpercben tettem le ezt a könyvet. Na jó, már néhány másodperc, talán egy egész perc is eltelt azóta. Le vagyok döbbenve. Nem sűrűn csinálok ilyet, de most gyorsolvasással olvastam a könyvet. Nem azért, hogy minél hamarabb túllegyek rajta, nem azért, mert nem érdekelt. Nem, épp ellenkezőleg: azért, mert borzasztóan érdekelt, frusztrált, zavart, hogy nem tudom, mi történt Naomivel.

"Mindig elbűvölt az emberi elme. Ahogyan feldolgozunk dolgokat. Ahogyan érzünk. Amilyen érzéseket kivetítünk."

Fairfaxből nincs kiút, ha egyszer oda kerültél. De vajon hogy is van ez? Ki őrült? Vagy közelítsük meg máshogy a kérdést: ki NEM őrült? Mindenkinek vannak fura szokásai, idegesítő rögződései. Engem borzalmasan zavar, ha a takaró összegyűrődik a lábamnál, vagy ha a macska ráfekszik akár a lábamra, akár mellé, a takarón kívül. Nem, takarónak egy tökéletesen sima lepelnek kell lennie, főleg a lábamnál, hogy szabadon tudjam mozgatni alatta. Ha rajta fekszik a macska, nem jó. Ha összegyűrődik, nem jó. A hasamon, oldalamon, hátamon, vagy a takaróm alatt fekhet a macska, az nem zavar, sőt, kifejezetten szeretem. De a lábamon nem. Őrült vagyok? Minden bizonnyal. Páromat meg idegesíti, lefogja a kezem, ha a körmöm piszkálom, mert szerinte "megcsonkítom magam". Őrült? Minden bizonnyal. Mi is a valóság?

Nos ez az, amit nem tudunk meg Naomi esetében. Miért került az elmegyógyintézetbe? Kezd összeállni a történet, amikor új orvost, egy doktornőt kap, akinek sikerül megnyílnia. De valami mégis hibádzik. Mert... noha szörnyű dolgokat élt át, szörnyű dolgokat látott, ezek a dolgok abszolút nem igazolják, hogy miért is került oda, ahol van. Lachlan, a gyerekkori barátja és szerelme vajon jót tesz neki, vajon jót akar neki? És a szülei, akik sosem látogatják? Miért beszél róluk olyan keveset? Miért a legjobb barátnője, Lana életét ismerjük meg az övé helyett? És ki az a Max?

"A világ nem forog többé a tengelye körül, az idő lelassul, és ráébredünk, hogy miközben elveszítünk magunkból egy darabot, cserébe kapunk is valamit. Amit adnak nekünk, az éppen megfelelően illeszkedik hozzánk."

Szerethet valaki két embert ugyanúgy? Lehet-e szüksége egyformán a két emberre? Vagy az igazán tiszta érzés, ami több, mint a szerelem és messzebbre mutat, mint a vágy, ami már maga a szükség, csak egy ember iránt érezhető? Nem tudom. Szerintem egyébként nem. Ahogy szeretni sem csak egy embert szeretünk: szeretjük a családtagjainkat (jó esetben), a barátainkat. Mindet máshogy és másképp. A szerelem egy fellángolás, egy pillanatnyi erős, átható érzelem, ami perceken belül is tovatűnhet. Vajon csak egy ember iránt érezhető? Ezt sem hiszem.

A végére persze minden kiderül. Zseniális csavarral dolgozik az írónő, az utolsó oldalakig meg tud lepni. A cím tökéletes, és ahogy becsuktam a könyvet, csak bámultam magam elé pár másodpercig. Mit is éreztem? Talán szétcsúsztam. Ez az a könyv, aminek nem szabad beleolvasni a végébe, és amiről nem szabad spoileres értékelést olvasni. Tényleg. Meg fogsz döbbenni és nagyot szól majd. Kétségbe fogod vonni a saját épelméjűségedet is. Mi a valóság és mi az illúzió? Mi az álom és mi vár rád, ha kinyitod a szemed? Nyisd ki ezt a könyvet, aztán figyeld magad: most nyitva van a szemed? Álom, amit látsz és érzel, vagy a valóság?

Kövess minket Facebookon!