A fehér térkép

 Könyvajánló - Cecilie Enger: A fehér térkép

Cecilie ​Enger új regénye az 1800-as évek végén játszódik, történelmi kulisszák között. Főszereplője két valós történelmi alak, Norvégia első női hajótulajdonosai, akik abban az időben, amikor a nők sorsa a házasság volt, üzletet, gyárat alapítottak, végül pedig saját hajózási társaságot – és életük végéig együtt is éltek. Bertha és Hanna, a két, az érvényesülés érdekében férfikalapban és -kabátban járó nő –„a férfiak”, ahogy később nevezték őket – kitörve társadalmi közegükből a kor kemény, férfiak irányította világában állták meg a helyüket, ráadásul egy olyan korban, amikor a nők közötti szerelem elképzelhetetlen volt. Nem a mai értelemben kiállva ugyan, de bátran vállalták egymáshoz tartozásukat. A térkép fehér foltjait sokféle színnel rajzolták meg. A regény a két úttörő főhős rendkívüli életének hagyományos formában elmesélt története, és egyúttal élvezetes szembesülés is az olvasónak: miként tudunk szembenézni életünk kihívásaival és nehézségeivel, hogyan érdemes álmokat szőni a jövőről.

 

A kötet két rendkívüli nő életét dolgozza fel regényes formában: a norvég Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs történetét. A narrátor a csendes és visszafogott Bertha, aki mindig a jót feltételezte mindenkiről. Egy nem túl gazdag, de azért tisztes megélhetésű családból származik, aki miután kijárta az iskoláit, munkát vállalt egy üzletben a gazdag bányavárosban, Visnesben, ami egyre gyarapodik, hála a rézbányájának. Az üzlet tulajdonosánál élt - életében először volt saját szobája, saját ágya, amit nem kellett megosztania senkivel. Csendes és halkszavú, jóravaló és nagyon szorgos, eszes lány volt, amit a bolt tulajdonosa is észrevett. 

Bertha, bár lett volna rá lehetősége, mégsem ment férjhez. Mindig is úgy gondolta, hiszen ezt látta és mindenki ezt mondta, hogy egy nő sorsa az, hogy felnő, férjhez megy, a férje alárendeltjeként él, gyerekeket szül, amibe ha szerencséje van, nem hal bele, és az egész élete a család körül forog. Bár ekkoriban - 1864-ben született - már vállalhattak munkát a nők, de csak fiatal, hajadon lányoknak illett, meg persze a társadalom alsóbb rétegeinek. Egy férjezett, tisztességes asszonynak nem. Berthában sosem váltott ki izgalmat vagy vágyat egy férfi - legnagyobb meglepetésére nő azonban igen. 

A sokkal karakánabb, férfiasabban öltözködő, az elvárásokba és a társadalmi normákba sokkal kevésbé belesimuló Hanna Brummenæs, akivel eleinte se veled - se nélküled kapcsolata volt, egy idő után szoros barátjává vált, Bertha javaslatára munkát kapott az üzletben, ahol a lány is dolgozott. Az időközben lebetegedő tulajdonos látta, hogy ők ketten ütőképes párost alkotnak, ezért rájuk hagyta az üzletét, ami sok évig virágzott még. A két időközben felnőtt nő közösen vásárolt házat, ahol kiadtak szobákat is, az egész életüket együtt élték le.

Ám nem sokkal később a rézbánya kiapadt, az egykor gazdag város elszegényedett, ők ketten pedig nem várták meg, amíg mindenük odalesz: elköltöztek és saját ruhaneművel foglalkozó boltot nyitottak 1900-ban Haugesundban, Hanna szülővárosában. 1909-ben pedig - Norvégiában elsőként - hajótulajdonosnők lettek, az elsők, akik saját jogon, saját keresetből vásárolták, és nem megörökölték a hajójukat. Később még több hajót tudtak vásárolni, ám a háború során majdnem mindet elsüllyesztették.

Ketten együtt a különféle beállítottságaiknak, erősségeiknek köszönhetően minden előzetes várakozás ellenére - és az elkövetett ballépéseik ellenére - minden vállalkozásukat sikerre vitték. Egy olyan világban, ahol egy nőnek egy helye volt: a konyhában. Egy olyan világban, ahol egy nő a férfiak alárendeltjeként létezhetett csupán. Egy olyan világban, ahol az üzlet csak a férfiaké volt, ahol a nőknek még választóójoga sem volt, és ahol egyre nőttek az olyan hangok, mely szerint nem is nő, aki nem szül gyereket, oda a társadalom az ilyen beteges elfajzás miatt. Egy olyan világban, ahol az azonos neműek szerelme undorító deviancia és büntetendő. Hanna és Bertha mindig is tisztességesen éltek, megfizették az embereiket, takarékosak voltak és nem nagyzoltak. Nem akartak mást, csak boldogan élni - kisebb-nagyobb bukkanókkal, de ez sikerült is nekik. Hosszú és boldog életet éltek: Hanna 1942-ben, Bertha 1954-ben hunyt el, és egymás mellé helyezték őket örök nyugalomra.

Elgondolkodtató és érdekes, egyben felkavaró, mégis szép történet kettejük életregénye. Cecilie Enger az ő életükön keresztül egyszerre mutatja meg a ma problémáit is - látunk némi előrelépést a nők helyzetében, de őszintén szólva végtelenül elkeserítő, hogy 150 év alatt ennyire keveset értünk el. Ma is hangosak azok, akik a nőket a konyhába helyezik, akik szerint csak az a nő, aki szül, mindenki a másik méhében akar turkálni - főleg azok, akiknek nincs, és rendelkezni felette. A mai napig sok tekintetben egy nőnek 120%-ot kell teljesíteni, hogy ne hibáztassák és mondják azt, hogy ezt nem értheted, nő vagy, vagy ide vezet, ha egy nőnek lehet tulajdona, üzlete, cége, autója, stb... 

Felemelő és magával ragadó a két nő története, akiknek neve nálunk tökéletesen ismeretlen, és akik úgy lettek úttörők, hogy egyetlen vágyuk volt: azt csinálni, amit szeretnek, és boldogan élni. Bevallom, egész a végéig fogalmam sem volt róla, hogy valós alakok életét írja meg - látszik, hogy sosem olvasok fülszöveget, így az egyébként is kedves történet értéke csak nőtt a szememben. Életük és küzdelmük, belső vívódásuk mai szemmel, mai problémákkal is aktuális.

A narrátor a halkszavú Bertha, akinek változását így sokkal inkább nyomon követhettük, nagyon jó választás volt őt helyezni a középpontba. Cecilie Enger neve már nem ismeretlen a hazai olvasóknak, nekem azonban ez volt az első könyv tőle - de már polcon vár a többi is. :) A kötetet a Typotex Kiadó adta ki, a fordító a mindig elsőrangú Petrikovics Edit. Létezik belőle hangoskönyv-változat is - én ez esetben ezt hallgattam meg, Ruttkay Laura felolvasásában. 

Köszönöm a lehetőséget a Typotex Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!