Amikor valaki azt súgja a másik fülébe, mire vágysz igazán, félelmetes válaszok törnek fel az emberekből. A meghalt gyermekemet akarom vissza! A fiatalságomat akarom vissza! Akarom, hogy szeress! Újra egészséges akarok lenni! Akarom, akarom, akarom - de van-e valami értelme ennek az akarásnak? Erről értekezik Irvin D. Yalom a Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek című könyvében, amely a Park Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.
Könyvajánló
Irvin D. Yalom: Szerelemhóhér és más pszichoterápiás történetek
- saját és szeretteink halálának elkerülhetetlensége,
- szabadság hiánya, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk,
- a végső pillanat magánya,
- az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme.
Ezek külön-külön is rettenetesen frusztráló tények, de ha párban, vagy hármasban, négyesben jönnek-mennek az egyének életében, óhatatlanul terápiára szorul a fentiekben érintett. Irvin D. Yalom tíz terápiás beszélgetés anyagát tárja az érdeklődő olvasók elé, akik a halál, szabadság, végső pillanat magánya és az élet értelme körüli problémákból kitörési lehetőségeket kerestek.
A történetek fájdalmasan mélyek, gyakran irracionálisak (mert ha racionálisak lennének, nem kéne őket terapeutához vinni, nem?), helyenként humoros helyzeteket generálva az ellentmondások kibékíthetetlenségeiből. A halál véglegessége akár erőszakra is késztet egyeseket (mert ugye, ha az erőszak legális lenne..?), a szabadság nem más, mint felelősséget vállal az egyén saját életéért, "szerzője saját életének" (Sartre), de az rettenetesen nehéz, nagyon sok döntési félelemmel jár karöltve. A humor is sokat old azon a felfoghatatlan gondolaton, hogy (sajnos) az életnek gyakran semmi értelme sem vagyon. Hogy lehet ezt felfogni és feldolgozni? Szerintem nagyfokú lazasággal, nem mindegy? alapon. (Nálam legalábbis ez vált be eddig.)
Idézetek a könyvből:
Nyilvánvalóan azért ruházza fel hatalommal a férfit, hogy ne kelljen szembesülnie saját szabadságával és felelősségével, ami azzal a tudattal jár, hogy a saját életével kizárólag ő rendelkezik. Élvezi ezt az alávetettséget, fel sem merül benne, hogy vissza kellene szereznie a szabadságát.
Minden terapeuta tudja, hogy a terápia első meghatározó eredménye az a pillanat, amikor a paciens felelősséget vállal saját élete nehézségeiért. Mindaddig, amíg úgy gondolja, hogy a problémáiról valamilyen rajta kívül álló erő vagy személy tehet, a terápia nem lehet hatásos. Végül is, ha a probléma rajtunk kívül áll, miért kellene megváltoznunk?
Terapeutaként az a feladatom (akárcsak egy szülőnek), hogy fölöslegessé tegyen magam – abban kell segítenem a pácienst, hogy önmaga anyjává vagy apjává váljék. Nem akartam, hogy miattam legyen jobban. Azt akartam, hogy felelősséget vállaljon saját közérzetéért, és a fejlődés folyamata számára is a lehető legvilágosabb legyen.
Így vagy úgy, egyszer minden kapcsolatnak vége szakad. Nincs életre szóló garancia. Olyan ez, mintha azért nem nézné meg a napfelkeltét, mert utálja a napnyugtát.
A megértés mindig változáshoz vezet, fő mozgatórugója az akarat, amely két szinten működik: az óhajjal kezdődik és a döntéssel realizálódik. A tíz történet mindegyikében az a közös, hogy a páciens "zárlatossá válik", nincsenek tisztában érzéseikkel (a probléma felismerése önmagában félsiker!), gőzük sincs arról, mit akarnak az élettől - mások vágyain élősködnek és roppant fárasztóak az állandó nyafogásaikkal. Van, aki képtelen dönteni, őt ebből a helyzetből kell kidumálni a terápia során, ami nem is olyan egyszerű olyan terápiára járókkal, akik mindent egyszerre akarnak, de képtelenek elfogadni a döntés mechanizmusát: amikor egy változó mentén teszik le a garast, és a többi alternatíva elvész.
Az éntudat szorongással jár - ki ne olvadna fel szívesebben anyjában (anya és én egyek vagyunk), szerelmében és alkotna boldogan MI-t, odázva el a valódi konfliktusai felfedezésének és nevesítésének folyamatát? (Ezért szoktam mondogatni, aki egyedül képtelen magát jól érezni, annak társaságban, párkapcsolatban sem fog egy idő után menni.) Az élet értelme pedig... az értelmes cselekvésekben rejlik. Szerintem.
Mit kívánok magamnak? Mi az, amire valóban vágyom? Gyors halálra a maga idején. A többit - nos, a többit megoldom. (Ha nagyon kell, akkor kis utánanézéssel ezt is.)
Ezekről a gondolatokról ír a szerző a tíz terápiás történetben, empátiával, humorosan, szórakoztatva tanító módon. Különleges, helyenként megrázó élmény szembesülni az élet értelmét, halált, magányt, szabadságot firtató terápiákkal, lehetőség szerint nem kell egyben lenyelni a mű tartalmát, hanem egy napra egy történet abszolválása és feldolgozása érzelmileg, racionálisan pont elegendő. Kiderül a műből az is, hogy a terapeuta IS ember, ugyanúgy előítéletekkel rendelkezik, viszolyog a pácienstől, neheztel magára, hogy egyáltalán elvállalta az idegesítő beteg esetét, mint én például - ez laikusokból akár döbbenetet is válthat ki, pedig csupán arról van szó, hogy hasonlóan működik az orvos is, mint bárki más.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése