Könyvajánló - Anthony Ryan: A fekete ének
Anthony Ryan nagy sikerű Hollóárnyék-trilógiájában Vaelin Al Sorna minden fantasy olvasó egyik kedvenc hősévé vált. Ebben a kötetben, A farkas üvöltése folytatásában története méltó lezárást kap.
Vaelin Al Sornát egykor a királyság legnagyobb harcosaként ismerték, mielőtt végleg letette volna a fegyvert. Legalábbis reményei szerint. Ugyanis egy jóslat, és az aggasztó hírek a tengerentúlra vezették, hogy megkeresse az asszonyt, akit valaha szeretett. Vaelin ott belebonyolódott Kehlbrand Reyerik, a Sötétkard háborújába, aki istennek képzeli magát, és fanatikusokból olyan sereget gyűjtött maga köré, amely az egész világra fenyegetést jelent. Úgy tűnik, senki sem állhat ellen hódító hadjáratának.
Kivéve talán Vaelint, akinek viszont hadai egy csúfos vereség után szétszóródtak. Ám az egykori várúr közben visszaszerzi a sötét varázslatot, amely páratlan képességgel ruházta fel a csatában. De a vér éneke mintha megváltozott volna: noha ez a háború szinte megnyerhetetlennek tűnik, a Vaelint irányító ének mindennél jobban áhítja ellenségei vérét...
Kis-an középkorú, pocakos szerzetes volt, aki szeretett mindenre felesleges megjegyzéseket tenni.– Sok sebhelyed van – mondta, miközben valamiféle balzsammal átitatott kendővel dörzsölte Vaelin legcsúnyább sérüléseit. – Vagy nagyon sok embert öltél meg, vagy nagyon rossz harcos vagy.
Elérkeztünk a Vaelin-ciklus vélhetően utolsó, ötödik könyvéhez. Azért vélhetően, mert ennél a sorozatnál sosem tudni: eredetileg trilógiának indult és az is maradt, ám a széles közvélemény az elsőhöz képest annyira utálta az utolsót, hogy Anthony Ryan úgy döntött, folytatja Vaelin Al Sorna történetét egy duológiával, néhány évvel később, és első komolyabb hősének ad egy méltóbb lezárást.
Nekem amúgy kifejezetten tetszett az eredeti trilógia zárókötete, A tűzkirálynő is. Kétségtelenül nagyon más, mint a nyitókötet, A vér éneke, hiszen az egy klasszikus alapokról indító fantasy: középkorias, vallásos, háborús, kevés mágiával bíró fiktív világban egy 11 éves gyereket leraknak egy intézmény kapuja előtt, az intézményben pedig kemény szabályok között kiképzést kap, felfedezi a képességét, barátokat és ellenségeket szerez, és szépen lassan felcseperedik. Ez egy abszolút klasszikus indítása és felépítése egy fantasynak. Ám az elvárásoktól gyökeresen eltér már a második, de leginkább a harmadik kötet.
Most néhány szállal mégis visszanyúl ehhez a dicstelen harmadik kötethez: Vaelin ugyanis visszaszerzi elvesztett képességét, ám a vér éneke megváltozott. Más. Sötétebb. És ráébred, hogy saját akarata van. Ez a szál már megvillant A tűzkirálynőben is, és most ehhez nyúlt vissza és dolgozta ki jobban Ryan, hogy érintse Vaelint is. Szerettem ezeket a részeket, ahol Vaelin saját magával is küzd - a képességének köszönhetően szinte legyőzhetetlen lesz a harcban, ám ennek is van egy sötét oldala.
– A Menny áldása, amit magamban viszek – magyarázta –, valójában nem áldás. Egyszer, évekkel ezelőtt egy hasonló képesség birtokosa voltam. Vezetett, többször megmentette az életemet, mint azt el tudnám mesélni, és megmentett másokat is. Elveszítettem, és azután sokáig gyászoltam a hiányát. Amikor visszakaptam, azt hittem… – Megrázta a fejét, és halk, kongó nevetést hallatott. – Ostobaság volt tőlem. A Sötétségnek mindig ára van, de sohasem gondoltam, hogy ilyen magas ára. Nem tudom, most miért különbözik attól a régitől. Nem tudom, miért kényszerít… olyasmikre, amit itt is tettem. Azt azonban tudom, hogy sohasem szabadulhatok tőle, és ezért nem lenne szabad léteznem ezen a világon.
Ebben a kötetben is dúskálunk a harcokban, ezúttal egy invázió ellen kell védekeznie főhősünknek és csapatainak. Kicsit viszont keveselltem azt, amiben Ryan igazán jó és egyedi: a világfelépítést. Annyira részletes, teljesen egyedi, mégis logikus vallási, kulturális és egyéb népeket, világokat, országokat, szokásokat épített fel, sokkal részletesebben, mint pl. Tolkien a népeinél, és nagyon magával ragadó volt minden rész, ami ezekről szól. Ugyanakkor kicsit kevés is a könyv, éppen ezért. Nem csak a kulturális leírásokat hiányoltam, hanem a kapcsolatokat, egyéb leírásokat és történéseket is, egy izgalmas, véres hadjárat leirata az egész szinte és Vaelin belső küzdelme önmagával és az énekével. De a humorát, könnyedségét továbbra is nagyon szeretem.
– Naponta két órát töltök ennek a tűznek a szemlélésével – folytatta az apát. – Tudod-e, miért?– Feltételezem, azért, hogy legyen időd gondolkodni – felelte Vaelin. – Így találsz némi nyugalmat bokros teendőid közepette.– Nem azért. Azért teszem, mert a testvéreim és nővéreim elvárják. Mert előttem minden apát így tett. Minden nap itt ülök és szarrá unom magamat, amíg ezt a tüzet bámulom. Ez a templom olyan hely, amely szertartásokra kényszerít minket. Némelyik érdemleges, mások haszontalanok. Én a haszontalanokat akarom megosztani veled, Vaelin Al Sorna, valamilyen hely várura.
Abban viszont kifejezetten jobb, mint A tűzkirálynő, hogy nagy hangsúlyt fektet arra, hogy soha nincs jó és gonosz. Emberek vannak hibákkal, erényekkel, jó és rossz döntésekkel és szokásokkal. Egy hatalmas, dicső diadal ugyanúgy véráldozattal, kegyetlenséggel, gyilkolással jár mindkét oldalon, mint egy vereség. Ennek az emberi, kicsi, de fontos oldalát jól bemutatta Ryan ebben a kötetben - sokkal jobban, mint eddig, és jobban, mint a hagyományosnak mondható jó-rossz küzdelmek a történetekben. A háborúban és a harcban semmi szép nincs, mindkét fél követ el bűnöket, megkérdőjelezhető dolgokat, és a hatalom torzítja a személyiséget. Ha meg egy eleve torz személyiség kerül hatalomra... na akkor lesznek a háborúk.
Hogy ez a végleges befejezése-e Vaelin Al Sorna világának és történetének? Nem tudom, de őszintén szólva, szívesen olvasnám még.
Köszönöm a lehetőséget a Fumax Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron, az oldalon egy beleolvasót is találhattok!
Megjegyzés küldése