Mi történt Ukrajnában Holodomor idején? Hányan haltak éhen, és a túlélők hogyan tudták feldolgozni ezt a történést? - a két időszálon futó történelmi regény, az Erin Litteken neve fémjelezte Ukrajna lányai című kötet e két kérdéskör körül forog. A szerző különösen időszerűnek tartja művét most, hogy Ukrajna attakot szenved el Oroszországtól.
KönyvajánlóErin Litteken: Ukrajna lányai
A történet két időszálon fut. 2004-ben az USA-beli Illionis az események helyszíne, főszereplője Cassie, akinek családját trauma érte már bő egy éve. Egy beléjük rohanó autó miatt a nő elveszítette férjét, 5 éves kislánya (Birdie) azóta egyetlen mondatot, egyetlen szót nem volt hajlandó kiejteni a száján, a baj pedig nem szervi eredetű. Az asszony a néma gyerekkel olyannyira céltalanná vált, hogy a régi pedáns feleségből rendetlen, slampos ember lett, aki képtelen normálisan rendezni élete folyását: a pokoli düh és a teljes apátia között egészen egyszerűen semmiféle átmenetet nem tud tanúsítani. Ezt a folyamatot töri meg Cassie Ukrajnából menekült nagyanyjának balesete, aki ápolásra szorul. Cassie nem akarja elvállalni, de az anyja gorombán arra mutat rá, hogy immár éppen ideje kiszakadni gyászából és a férje halálára emlékeztető lakásból.
A nagymama, aki a negyvenes években menekült el Európából, zavartan viselkedik: folyamatosan ételt és különböző ukránul írt cetliket gyűjtöget-rejteget a lakás különböző részeiben, hozzátartozóit időnként Alinának nevezi (akiről még sosem hallott egyikük sem), rettegett aktivistákról zagyvál, majd egy világos pillanatában unokájára bízza fiatalkori naplóját, amelyből feltárul családjának múltja. Cassie a különböző mozaikokat összerakva, kénytelen rádöbbenni, hogy a világon sokkal nagyobb tragédiák is történnek / történtek annál, hogy valaki - mint ő - elveszíti a férjét. A gyászfolyamat mindenkinél más, nincs értelme méricskélni, kié a nagyobb, de tisztán érzi, hogy problémái messze eltörpülnek a nagyanyja által átéltekhez képest, és lám, az idős asszony egy vidám és elégedett életet élt, mióta csak ismeri - akkor bizony neki sincs joga folyamatosan csak a múltban élni.
A másik idősík 1929-1934-ben játszódik, helyszín a Szovjetunió kijevi járása, Szonyasniki (fikció, kitalált település), főhőseink Kátya és nővére, Alina. A történet kezdetekor éppen egy nagy esküvő folyik, amelynek hangulatát suttogva beszélt rémtörténetek rontják el: néhány városhoz közelebbi faluban már elkezdődött az erőszakos kolhozosítás és attól rettegnek, hogy hozzájuk is elér ez a folyamat. Még sokan bíznak Sztálinban és Moszkva jóindulatában, nem hiszik el, hogy a falu legszebb házait azonnal kisajátítják mezőgazdasági szervezetek részére, és azt sem hiszik el, hogy a kollektivizálás nem önkéntes alapon megy. Pedig Sztálin bizony tűzzel-vassal végigviszi a földek, jószágok és termelőeszközök államosítását, amihez hozzácsap némi kiéheztetést is, ami évekig tart a volt ukrajnai részen. Amikor a világ több évtized elmúltával tudomást szerezhet róla, már régen Holodomornak hívják a közel 10 millió ember halálát okozó éhség időtartamát. Igen, 1929-ben az ukrajnai emberek, akik Moszkva jóindulatában reménykedtek, tévhitbe ringatták magukat, amibe rettenetesen sok ember halt bele 1929-30-tól. Hogy mi történt főhőseinkkel, és hogyan élték túl: szívszorítóan letehetetlen a mű lett a történetből.
 |
| Éhezéstől meghalt emberek az utak szélén - mindennapos képek a Szovjetunió ukrajnai részéről 1932-33-ban |
Mi a mű tanulsága, amit a szerző saját eszközeivel, karakterépítéssel és dramaturgiával az olvasók elé öntött?
1) Az emberek mindig jobbra számítanak az államtól, és mindenki a józan paraszt ész talaján állva úgy gondolja, az államhatalom IS ezen az alapon gondolkodik, el sem tudja képzelni, hogy rövidebbet is húzhatja. (Így jártak Németországban a zsidók is, ki merte volna elképzelni 1936-ban, hogy totális kiirtásukra törekszik az állam?)
2) Mindig léteznek olyan élethelyzetek, amikor az ember nem tud nem neheztelni akár ártatlan emberekre is, és hiába érzi, hogy a tőle szerencsésebb nem tehet arról, hogy neki sikerült az, amit tőle elvett a sors vagy más emberek hajlíthatatlan gonoszsága, az ember gyászában képtelen nem azt gondolni, amit gondol.
3) Lehetetlen helyzetekben nincs jó döntés, csak rossz, rosszabb, és legrosszabb választási lehetőségek állnak rendelkezésre.
4) Van az úgy, hogy akaratán kívül, az ember mindenkit cserbenhagy, és nincs mese, mérhetetlen fájdalommal a szívében élnie kell tovább. Legalábbis a lelkileg erőseknek.
6) A legsérülékenyebb korban élő fiatalok fanatizálásával őket teszik népük legártatlanabb árulójává, akik belátási képesség nélkül túl ostobák és túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék a lelkesítő szavak nulla értékét, hogy azok csak üres ígéretek. (Ez jelenünkben, de bármely eljövendő történelmi korban VALÓS VESZÉLY.)
7) Aki nem éhezett soha, képtelen felfogni, milyen állati ösztönöket szabadít fel a fiziológiai szükségletek mentén való túlélés. (Anyám ~1951-ben, a padlássöprögetések időszakában képtelen volt megérteni, hogy az a 2 kilós kenyér, aminek a negyedét a hazavezető út 800 méterén elcsipegetett, az akkor még csak 7 tagú családnak legalább 2 napig elég kellett volna legyen. De ő 8 évesen csak azt érezte, hogy nagyon éhes... és nagyon, de nagyon megverték érte, hogy megjegyezze: más is ugyanolyan éhes a családban, mint ő.)
8) A mű egyben útmutató is demenciába hajló szeretteinkkel való bánásmódra. Bármit is mond hozzátartozónk, rá kell állni az ő által felkínált sínre, hagyni kell csapongani a témában. Ellenkezés, a józan észre való apellálás csak zavart, rémületet és ellenállást szül részükről.
Idézet a könyvből:
Kátya felhasadt ajkát éles, keserű kacagás hagyta el.
– Azt hiszed, önként adtam el a testemet néhány szem krumpliért? Neked aztán van bőr a képeden, Kolja! A választás úgy szólt: ez, vagy az életem. Én az életet választottam. A krumpli csak ráadás, amit hagyott, hogy megtartsak. Szerencsére.
A városhoz közeledve elhaladtak a vasútállomás mellett, ahonnan annyi barátjukat és rokonukat útnak indították a szibériai munkatáborba. Az állomásépületen túl ott álltak a gabonatároló silók, ahol az élelmiszert raktározták, mielőtt elszállították az ország többi részébe. Az évnek ebben az időszakában a gabonatárolók általában már üresen álltak. Most azonban csordultig tele voltak, körülöttük fegyveres őrök járőröztek. A silók oldalánál három további felfegyverzett őrszem állt egy nagy halom rothadófélben levő krumpli mellett.
A fiú arcizma összerándult.
A szerző, aki maga is ukránok leszármazottja, az irodalom eszközeivel hozza az olvasók elé az ukrán holodomor vészkorszakát, önkéntelen párhuzamot húzva az akkori események és a 2022-ben bekövetkezett Ukrajna elleni attak mindennapjaival. A párhuzam nem véletlen. Aki jártas a politikában, az amellett, hogy elítéli az orosz agressziót, geopolitikai szempontból érti is, miért e lépés az oroszok részéről: a Krím-félsziget hiánya és a nagy nyugati síkság sebezhetővé teszi Moszkvát, akkor is, ha e tény nem igazolhat egyetlen emberiesség elleni bűntett elkövetését sem. Szóval, szlava Ukrajniji!
A regénybeli nagymama azt kéri, hogy Cassie írja meg az ő történetét, az ő személyes Holodomorát, hogy egyrészt ne merüljön feledésbe, másrészt azért, hogy soha többé ne történhessen meg az, ami akkor Ukrajnában megtörtént. (Személyes véleményem, hogy ez utóbbi hiú ábránd. Mindig megtörténik. Ma is. Valahol a földön mindig előfordul ilyen, és mindig is elő fog fordulni ilyen.)
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
1929, kijevi járás, Szovjetunió. A tizenhat éves Kátya boldogan él szerető családjával, és a közös jövőről álmodozik a szomszédban élő szerelmével. Egy nap Sztálin aktivistái érkeznek a falujukba, hogy a parasztokat kolhozba tereljék; a meggyőzés először szép szóval zajlik, majd közvetlenebb módszerek kerülnek elő. Szomszédok tűnnek el, a kuláknak kikiáltott gazdák javait elkobozzák. A földjüket vesztett falusiaknak nemsokára a napi betevőre sem telik, miközben az erőltetett központosítás tönkreteszi az ukrán mezőgazdaságot. Kátyának egyedül kell gondoskodnia széteső családjáról, és élelmet szerezni – bármi áron.
2004, Illinois, Egyesült Államok. Cassie életét teljesen összetörte férje elvesztése. Négyéves lánya nem beszél az egy évvel ezelőtti baleset óta, egybefolynak a kilátástalan napok. Édesanyja javaslatára Cassie kilencvenéves, gyengélkedő nagyanyjához, Bobbyhoz költözik, hogy gondját viselje. Riadtan tapasztalja az idős nő zavaros viselkedését: Bobby ételt és ukrán nyelven írt üzeneteket rejteget a ház különböző részein, egy Alina nevű ismeretlent emleget, és titokzatos aktivistáktól retteg. Egyik világos pillanatában Cassie-nek adja fiatalkori naplóját, amelyből feltárul családja múltja – egy történet, amelyből minden borzalma és sötétsége mellett Cassie erőt meríthet a túléléshez és az újrakezdéshez.
„Hosszú ideje a legmeghatóbb történet, amit olvastam – érzelmekkel teli és időszerű. A karaktereket csodálatos emberséggel jeleníti meg, ahogyan a felfoghatatlan tragédiával néznek szembe.”
Goodreads, olvasói vélemény
Fordító: Haris Ildikó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése