Valóban Néró gyújtotta fel Rómát?

 64. július 19. - a nap, amikor a hat napig tartó tűzvész kezdődött. Máig elterjedt nézet, hogy maga Nero császár parancsára gyújtották fel a várost, és ő a palota erkélyéről gyönyörködött a lángokban, de erre semmiféle bizonyíték nincs. 

Suetonius szerint 

 „valaki ezt a görög verset találta idézni a császár előtt: ’ha én meghaltam, a világot ám eméssze meg a tűz’"

Nero erre azt válaszolta: "Sőt, amíg én élek!" És máris megparancsolta, hogy azonnal gyújtsák fel a várost. Tacitus így fogalmazott:

„Következik a csapás, véletlenül-e vagy a princeps alattomosságából, megállapíthatatlan (mert mind a kettőt szerzők hagyományozták) … Ebben az időben Nero Antiumban tartózkodott, s nem tért vissza a Városba, csak mikor a tűz közeledett palotájához.”

Tacitus egyébként úgy gondolta, hogy a tűz a Circus Maximus területén lobbant fel, ahogy már volt erre példa korábban is: a lelátók alatt kis műhelyek voltak, és egy alkalommal egy kosárfonó üzletében csaptak fel a lángok, és gyorsan átterjedtek a többi, szintén fából készült üzletre és műhelyre. Akkor maga a császár, Tiberius kártalanította a kárvallottakat. Tacitus szerint egy ilyen részen, egy bódésoron ütött ki a tűz, és a szeles idő, a sok éghető anyag megtette hatását: hamar magával rántotta az egész épületet. Sajnos a legrosszabb irányba terjedt tovább a tűz: Róma városa telit tele volt düledező, romos házakkal, fából illegálisan beépített kis sikátorokkal, viskókkal, a lángok pedig e legsűrűbben teletűzdelt rész felé haladtak, azonnal pánikot keltve. 

 „…a félénk asszonyok jajveszékelése, a megfáradt öregek és tapasztalatlan gyermekek, és akik magukkal és akik másokkal gondoltak, miközben vonszolják az erőtleneket, vagy várakoznak rájuk, egy részük a késlekedéssel, más részük a kapkodással mindent megakadályozott. És míg hátratekintenek, oldalról vagy elölről gyakran már körül is voltak véve; és ha a legközelebbi helyre kijutottak, a tűz azon is elharapózott, így a távolinak hitt részeket is ugyanolyan veszedelemben találták. Végül nem tudván, hogy mit kerüljenek, merre igyekezzenek, megtöltötték az utcákat, elterültek a földeken; némelyek elvesztvén minden vagyonukat, egy napra való eleségüket is, mások szeretteik miatt, akiket kimenteni nem tudtak, még ha nyitva állott is a menekülés útja, a halált választották. De gátat sem mertek vetni a tűznek…”

Persze nem csak rémült, vagy épp oltani próbáló emberek lepték el a várost. Mindenfelé fosztogattak, és Tacitus szerint felfegyverzett bandák táplálták a tüzet, égő fáklyákat hajigáltak a még nem égő épületekre, amiket előtte kifosztottak. Nero maga egyébként nem tartózkodott a városban a tűz kitörésekor, akkor tért vissza, amikor hírét vette, hogy a lángok a palotáját fenyegetik, majd a menekülő emberek előtt megnyittatta a Mars-mezőt és Agrippa épületeit, a saját kertjeit, és embereivel házakat húzatott fel a kárvallottak számára, és a búza árát lecsökkentette. Mindössze négy kerület maradt ép a pokoli hét után, három teljesen porig égett. Nero intézkedéseit látva, amelyeket még bírálói is leírtak, eléggé valószínűtlen, hogy ő maga gyújtotta - vagy gyújtatta - fel a várost. Hogy honnan erednek mégis e legendák? Például Suetoniustól, aki egyébként 69-ben látta meg a napvilágot az észak-afrikai Hippo Regiusban, tehát nem élt e tűzvész idején, ráadásul műveit Domitianus és Hadrianus uralkodásának korában írta, a korabeli krónikásokra pedig bizony jellemző volt, hogy kiszolgálják az adott császárt műveik hangvételével. E császárok már más dinasztiához tartoztak, mint Nero, és mint ilyen, szükségképpen bírálták őket. Már a tűzvész idején az elégedetlen, rettegő nép között híre ment, hogy Nero a palotája tetején állva szaval, és nézi az égő várost. Eme legendák felerősítése a későbbi uralkodók javára vált.

Kétségtelen, hogy Nero egyébként keménykezű zsarnok volt, az azonban elég valószínűtlen, hogy a város leégéséhez van bármi köze. Nem tudjuk pontosan, hogy a krónikások által leírt alakja mennyire hiteles, ugyanis mindannyian megidézik a klasszikus, már ismert zsarnokminták alakját is - Oidipusz, Kambüszész és Periandrosz például -, ezért kérdéses, hogy az ezekből összeálló Nero-képben mennyi maga Nero, és mennyi a népköltés. Számtalan történet kelt lábra a tűz alatt és után, és Nero felismerte, hogy ezek veszélyeztethetik hatalmát, ezért egy kis keleti szektára hárította a felelősséget, akiket sokan gyűlöltek, és sokak szemében tüske volt: a magukat Christianusoknak nevezett apró vallási szektára. Halálra ítélte őket, és állatbőrökbe varrva kiéheztetett kutyák elé vetették, vagy keresztre feszítették és felgyújtották őket. Innentől kezdve, miután e kicsiny szekta hatalomra jutott, nem is kérdés, hogy maradt fenn és harapózott el e legenda...