Éhségév

 Könyvajánló - Aki Ollikainen: Éhségév

A ​regény az utolsó nagy finnországi éhségévek idején, 1867 októbere és 1868 májusa között játszódik. A történet középpontjában egy szegény zsellércsalád áll, az anya haldokló férjét hátrahagyva elindul két kisgyermekével koldulni a zord tél kellős közepén, mert nem lát más lehetőséget a túlélésre. Vándorlásuk során sokféle emberrel és sokféle emberi reakcióval találkoznak, szemlélőként vagy elszenvedőként megismerik a nyomor, a nélkülözés, a kiszolgáltatottság szinte teljes skáláját, tapasztalnak segítőkészséget és önzést, szolidaritást és annak hiányát, együttérzést és aljasságot. A regény egyfajta keresztmetszetet ad a korabeli társadalomról és túlmutat a finn történelmi kereten, üzenete örök és egyetemes, hiszen háborúk, természeti katasztrófák, éhség, járványok – mint az immár két éve tartó koronavírus-világjárvány vagy a 2022-ben kitört orosz-ukrán háború – és az ezek nyomán bekövetkező népvándorlások és tragédiák végigkísérték az emberiség egész történelmét, és napjainkban is jelen vannak.

Vajon tanult-e az ember korábbi tapasztalataiból? Változott-e az idők folyamán? Szolidárisabb, megértőbb, önzetlenebb, segítőkészebb lett-e?

Aki Ollikainen Finnország történelmének egy mára szinte elfeledett fehér foltját örökíti meg ebben a rövidke regényben: egy hosszú telet, amely során egy elmaradott ország a rossz termések, a szokatlan hideg, a rossz politika és egy orosz megszállás miatt éhezik. Számtalan finn halt éhen 1867-68 telén, és mára ez az esemény kis híján feledésbe merült az országban.

A Finn Nagyhercegség 1809-től az Orosz Birodalom viszonylagosan autonóm része volt, és az 1800-as évek közepétől nagy fejlődésen ment keresztül, ám a szokatlan időjárási körülmények és néhány elhibázott politikai döntés nyomán 1867-re az egész területet érintő óríási éhinség tört ki, amely magával hozta a lakosság megtizedelését és a járványokat is. 

Marja az egyre távolodó pajtát nézi. A lányára gondol, akit odabent hagytak egy szál deszkán fekve. Nem jön a sírás. A gyász elrejtőzött, elbújt egy récetojásban, melyet Marja nem lel sehol. Hó száll fel porozva a szántón – vagy őbenne.

Egy idő múlva a szán megáll. Berg doktor mond valamit Marjának, kezet fog vele, Marja bólint. Csak miután a szán ismét nekilódul, akkor látja Marja, hogy a doktor ott maradt egy szép ház előtt.

A doktor házától az út levezet a faluba. Retrikki megáll a templomnál.

– Itt teszlek ki benneteket. Innen nektek magatoknak kell továbbmennetek. Megmondom őszintén, nem hiszem, hogy valaha eljuttok Szentpétervárig. Okosabban tennétek, ha visszamennétek oda, ahonnan jöttetek – mondja Retrikki, majd gyorsan búcsút int, és csettint a lovának.

Marja a templomtorony erőtlen, sovány ujját nézi, amely vádlón mutat fel az égre. Kézen fogja Juhót, és elindulnak az úton. Az utolsó házaknál Marja megtorpan. Nem tudja, mi a falu neve. Hol vannak, hol hagyta Mataleenát? A névtelenségbe hozta el a gyermekét, ahonnan nincs visszatérés, még névként sem, az élet könyvébe.

Marja az üres utat bámulja, és magához szorítja Juhót. Egy kolduscsapat vonul el mellettük, ők pedig a nyomukba szegődnek.

A regény két szálon fut, a fontosabb egy szegény zsellércsalád sorsa, a családfő már gyenge, beteg, ezért a haldokló férfit hátrahagyva a nő útra kel két kisgyerekével, hátha valahol talál némi élelmet. Ezt az utat követjük nyomon, ami során találkozik mindenféle emberi reakcióval a közönytől kezdve a rosszindulaton és agresszión át a könyörületességig, segítőkészségig és önfeláldozásig. Aki Ollikainen regénye pedig amellett, hogy egy valós eseménynem állít emléket, ezért nagyon fontos és jó: rendkívül plasztikusan és realista módon ábrázolja az emberi viselkedést ilyen szélsőséges helyzetekben, és bemutatja annak minden oldalát.

A másik szál kevésbé jelentős, de bizonyos kontrasztot azért megmutat, ami mindig is megvolt az emberiség története során: egy fűtött, meleg szobában kesereg a helyzeten egy politikus, akinek van fedél a feje felett és van étel a tányérján, és akinek többek között az egész éhínség is köszönhető. (Mondjuk legalább van benne annyi, hogy rosszul érzi magát, és hogy valójában nem ez volt a célja, csak jó politikushoz méltóan nem látott tovább az orra hegyénél. Vannak politikusok, akikből ezt a kevés jóérzést sem nézem ki.)

És mégis érez bűntudatot. Minden éjjel megjelenik álmában, és a szenátor attól fél, ez már elkíséri egészen a sírig. Minden éjszaka ugyanaz az arctalan rongyos alak vánszorog végig a havas úton, és ő felismeri benne az elmúlt esztendőt.

A regény nagyon rövid, csupán 144 oldal, emiatt eléggé töredezett, gyakorlatilag csak nagyon szemléletes szemelvényeket és jeleneteket látunk rendkívül erős, plasztikus leírással, így elveszíti az egybefüggő történeti jellegét a kötet, mégis úgy érzem, ez az írásmód és ez a közelség adja meg az erejét és Aki Ollikainen egyedi látásmódját is. A nyelvezete néhol durva, mégis egyben lírai, amely a fordítónak, Kovács Ottiliának is köszönhető, aki sok-sok finn gyerekkönyv mellett néhány szépirodalmi vagy krimi könyvet is fordított (ez is mutatja, hogy a finn kortárs irodalom mennyire ismeretlen nálunk). Az egyik fordítása éppen Aki Ollikainen és a felesége, Milla Ollikainen közös regénye, egy krimi, a Cargo. 

Remélem, a Polar Könyvek gondozásában egyre több finn szépirodalmi kötetettel is megismerkedhetünk. Épp nemrégiben olvastam egy másik hasonlóan fontos témával, a második világháború és a nácizmus finn oldalával foglalkozó kötetet, a Hamuba rajzolt földet. Ha ilyen történelmi témák és szembenézések kellenek, hogy ismerkedni kezdjünk a kortárs finn irodalommal, akkor legyen így, és ismerjünk meg minél többet, mert hasonlóan gazdag és érdekes világ az övék, mint bármelyik nemzeté.

Köszönöm a lehetőséget a Polar Könyvek csapatának! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.

Kövess minket Facebookon!