Hollóskert

 Könyvajánló - Réczey Kata: Hollóskert

Felületes szemlélőnek csupán egy mesének tűnik, ám felnőtteknek szóló, komoly témákat pedzegető valódi gyógyulástörténet ez, amely két család sorsát mutatja be. Két családét, amelynek sorsa összefonódik, és a bennük élő emberekét, akik próbálnak kapcsolatot keresni a múlttal és a jelennel. 

Boldizsár Ildikó ajánlója: „Azokat a meséket szeretem legjobban, amelyekben a látható és láthatatlan világok között olyan erős kapcsolódás jön létre, hogy fellazulnak – vagy még inkább eltűnnek – a világok közötti határok. Réczey Kata lélegzetelállító regényében emberek, madarak és fák nyílnak meg egymásnak, hogy legbensőbb titkaik feltárásával összekössenek bennünket a világmindenséggel – és saját önvalónkkal. Időn és téren átívelő utazás ez, az élet győzelme a sötétség fölött.”

Elődeink életéről kevés dolgot tudunk valójában. Két síkon érkező adataink vannak csupán: az egyik a tudományos szempontú történelmi értékelés, amely a nagy egészet mutatja be, de nem látjuk benne az egyént és az egyén küzdelmeit, a másik sík pedig a családi legendárium, esetleg naplók és ilyesmik fennmaradása, amely azonban meseszerűvé, mitikussá válik, minél többször mesélünk el valamit, úgy változik meg a történet, a valós életükből, valós mindennapi gondjaikból, örömeikből és bánataikból egy-egy kis szelet, a kontextusból kiragadva. A kettő együtt válik a múltunkká és a saját részünkké is. 

Emlékszem, még gyerek voltam, amikor apám munkahelyén keresztül egy családi néhány napos buszos körútra mentünk. Szeged, aztán fel Nyíregyháza, Debrecen, majd egész az ukrán határig, Tarpa, megnéztük a Túr és a Tisza összefolyását is. Egy szómenéses, látszólag mindenről mindent (is) tudó, kissé részeges pasas volt az idegenvezetőnk, akinek az volt a hitvallása, hogy nem szabad könyveket olvasni, hanem ha tudni akarsz valamit egy területről, városról, településről vagy annak híres szülöttéről, be kell ülni a kocsmába, és majd a helyiek elmesélnek mindent. Mert ők úgyis mindig mindent jobban tudnak. Gyerekként szívesen hallgattam, mert látszólag tényleg mindent tudott, lendületesen és jó humorral mesélt, de a kulcsszó itt van: mesélt. Utólag utánanézve sem a Túrról, sem a Tiszáról, sem a szedegi árvízről, sem Esze Tamásról nem valós dolgokat mondott, a tényeket mellőzte, de az tény, hogy minden kérdésre tudta a választ. Legalábbis valamilyen választ. 

Nos, azt hiszem, hogy az igazság a kettő között van: ismerni kell a történelmi és tudományos tényeket is, de nem árt, ha helyi legendákat és mitikusságba hajló történeteket és felfogásokat is tudunk a világról. Valami ilyesmi áll a család múltjára is. Az enyémben pl. két egymással ellentétes, de részben egymásból fakadó dolog egyesül: anyai ágon sváb származású vagyok, sok felmenőmet és nagyszüleim sok rokonát kitelepítették; apai ágon pedig erdélyi származású, egy olyan családi háttérből, akiket behoztak onnan, hogy költözzenek a kitelepített svábok helyére. Anyai nagyapám 5 évig távol volt, néhány hónap után a keleti fronton orosz fogságba esett: nagyon keveset tudok az emlékeiről és élményeiről, csak nagyon kevés dolgot mesélt, elvégre hazatérve ilyenekről nem szabadott beszélni. Ahogy nagymamám sem mesélt arról, milyen volt megélni az orosz megszállást, amikor a házukba orosz katonák költöztek, milyen volt a bizonytalanság, él-e vagy hal-e a férje. Ezeket a traumákat mélyen eltemették magukban, de a nevelésükben átadták anyámnak.

Ez a regény ezeket a kétségeket és kétes tudást próbálja feloldani, összemosódnak a lapjain a család múltjának és jelenének történései. Ott van egy biztos pont: a hollóskert, a gyönyörű fák és a virágok, és közben olyan traumákat ismerünk meg, amelyek nem csak most, mindig is tabuk voltak. Nem csak maga a halál, de az eutanázia vagy a vetélés kérdése és története is felmerül, ahogy a különféle mentális és fizikai betegségek is. De közben mégis ott van az a csodálatos kert a fákkal, virágokkal és madarakkal, egyfajta kapaszkodóként a folyton változó világban, miközben elmosódnak a dimenziók, a múlt és a jelen és a különféle élőlények közötti világokat elválasztó határok. 

Magabiztos kézzel nyúl a legkeményebb traumákhoz is, és a végére talán bennünk is kinyit egy kis szelepet, egy pici ablakot, amin át a saját családi és személyes traumáink is feldolgozást nyernek. Olvasás közben nagyon sokszor a saját, általam ismert családi történeteim jártak a fejemben, és néhány szempontból nagyon emlékeztetett Jon Fosse számomra nagyon emlékezetes regényére, a gyakorlatilag három kisregény magába foglaló Trilógia c. könyvre. Az első történetben egy fiatal párt ismerünk meg, a lány tizenéves, terhes, a fiú szintén tizenéves, és gyilkolt, amiért néhány hét múlva meg is bűnhődik. A másodikban a rövid közös életüket, a terhesség végét, a szülést, majd a fiú büntetését látjuk, az utolsóban pedig a fiatal lány már idős asszony, sok gyerekkel, és a legkisebb gyerek szemén át látjuk a családjukat, látva azt is, mennyi mindent elhallgattak előlük, mennyire felületes a gyerek ismerete a szülei korai életével kapcsolatban, egyszerűen azért, mert vannak dolgok, amikről nem beszélünk. De a környezet beszél, torzítva, megmásítva, csak egy-egy apró részletet ismerve és a saját szemüvegükön át értelmezve, ahogyan mi magunk is átadjuk ezeket tudat alatt, ami aztán csak ismeretlen eredetű problémákhoz, elfojtásokhoz vezet. 

Nem feladatunk megismerni a családunk múltjának minden részletét, hiszen erre lehetőségünk sincs, de a lenyomatai ezeknek a dolgoknak ott van bennünk, és ezzel dolgunk van. Az, hogy megpróbáljuk megérteni, amit meg lehet, és megpróbáljuk feloldani. Nézzünk szembe a múltunkkal, hogy a jelenünk is élhetőbb legyen és a jövő is boldogabb. Talán ez ennek a regénynek az egyik üzenete is.

Köszönöm a lehetőséget a Prae Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!