A magány feltalálása

 Könyvajánló - Paul Auster: A magány feltalálása

Először jelenik meg magyarul Auster életművének kulcsdarabja. Emlékek az elbeszélő apjáról, aztán az apává válás kihívása és mélységei.

Minden köteténél inkább A magány feltalálása testesíti meg Paul Auster művészetének kikerülhetetlen forrását. A láthatatlan ember portréja és Az emlékezet könyve két tükörszöveg, amelyekből a New York trilógia és a többi sikerkönyv alkotójának portréja és családi viszonyainak intim feltárása bontakozik ki.

Az apját gyászoló fiú egy üresen tátongó családi album mellett az alakmásai közt eltűnő apa trükkfotójára lel, és valami ennél is borzongatóbbra: egy százéves fotográfiára, melynek közepéből kitéptek egy darabot. A hasadás vizsgálata során egy családi tragédia krónikája elevenedik meg.

„Napról napra halad, teszi a dolgát. Csak az előtte álló életről álmodik. És ekkor az történik, hogy halál van. Az emberből feltör egy kis sóhaj, összeroskad székében, és az már a halál.”

Különleges kisregény, amelyben Auster alakja úgy jelenik meg, ahogy egyik további könyvében sem, pedig mindegyikben a főszereplőben felvillan alakjának egy-egy aspektusa. Auster itt azonban őszintébb, őszintébben szembenéz a saját múltjával, az apjával kapcsolatos emlékeivel és annak életével, és a saját apaságával is. 

Mert csakis a magány sötétjében kezdődhet meg az emlékezés munkája.

A kötet két törtébetre oszlik, az elsőben a fiatalember elveszíti az édesapját, akinek megpróbál emléket állítani azzal, hogy írni kezd. Ám apja alig volt valójában jelen az életében, alig tudott róla valamit. Kutakodása közben pedig olyan rejtett történetek villannak elő a múltból, amelyek nem csak megmagyarázzák, miért lett apja családosként is magányos, hanem bizonyos családi mintázatokra, elfojtásokra és a múlt traumáira is ablakot nyit. Ezzel azonban saját magát is a magányba zárja, hiszen egy író alkotói tevékenysége legtöbbször magányos elfoglaltság, és bármi, ami ebből kizökkenti, csak lassítja. És sajnos a család is ilyen. A legtöbb művész, legyen szó bármilyen képzőművészről, íróról vagy zenészről, alapvetően magányos, mert az alkotótevékenység legtöbbször megköveteli az egyedül töltött időt, a gondolatankba és érzéseinkbe való legmélyebb belemerülést. 

Amikor a világban kóborlunk, végső soron saját magunkban barangolunk. Mondhatjuk: az emlékezés terébe jutva a világba lépünk be.

A második történet középpontjában ő maga áll, és az, hogy vajon milyen apja tud lenni az alig 3 éves fiának, miközben a fiú édesanyjától elvált. Rengeteg irodalmi és kulturális utalás során határozza meg az írást, az írás magányát és felelősségét is, de a főszereplő mégis a saját apaságán mereng leginkább.

Ez az írása pedig a közelmúltbeli események hatására még erősebb volt, és még súlyosabb kérdéseket vethetett fel Austerben. (2021 novemberében elhunyt 11 hónapos unokája, akinek heroin került a szervezetébe drogfüggő édesapja, Daniel otthoni készletéből, majd fél évre rá a Paul Auster fia, Daniel is meghalt valószínűleg drogtúladagolás következtében.) Ez a könyve majd' 42 éve íródott, az akkor még fiatal édesapa és az apját elveszítő fiú szemén át, és különösen fájdalmas mindez most, ismerve ezeket az eseményeket. Magyarul a 21. Század Kiadó gondozásában 2022-ben jelent meg először, Hegyi Pál fordításában.

Volt. Többé nem lesz. Emlékezz.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!