Gyerekkor

 Könyvajánló - Tove Ditlevsen: Gyerekkor (Koppenhága-trilógia 1.)

"Bármerre fordul is az ember, mindenhol nekiütközik a gyerekkorának, és megsebzi magát, mert olyan éles és kemény. Addig nem ér véget, amíg teljesen fel nem őrölt."

A ​Koppenhága-trilógia megjelenésével a dán irodalom egy klasszikusát ismerheti meg a magyar olvasó, a köteteket 2021-ben a The New York Times az év legjobb könyvei közé sorolta.

„A gyerekkor hosszú és keskeny, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle.”

Tove Ditlevsen írásai reneszánszukat élik. Koppenhága-trilógia című memoárjában, amely az 1960-as és 70-es évek fordulóján látott napvilágot, fájdalmas őszinteséggel tárja az olvasó elé legszemélyesebb élményeit, élete legintimebb történéseit. Mesél koppenhágai gyerekkoráról, fiatalságáról, íróvá válásáról, házasságairól és függőségéről. A trilógia első része, a Gyerekkor egy iróniával fűszerezett, érzékeny portré felnőtté válásról, barátságról és költői szárnypróbálgatásról.

„Sötét a gyerekkor, és nyüszít, mint egy pincébe zárt, elfelejtett kis állat. Látni, mint a leheletet a hidegben, olykor túl kicsi, olykor túl nagy. Soha nem illik pontosan az emberhez. Csak akkor lehet nyugodtan szemlélni, és úgy beszélni róla, mint egy túlélt betegségről, amikor már levetetted magadról, mint egy inget.”

Ma reneszánszukat élik az autofikciós művek, és hazánkban igen ismertek a skandináv szerzők is - legismertebb kétségkívül Karl Ove Knausgård, de Vigdis Hjorth vagy Jon Fosse is épp annyira jók, és egyre szélesebb körben ismertek. Nos, Tove Ditlevsen őket előzi meg ezzel a trilógiájával, aminek az első része nagyon közeli betekintést nyújt koppenhágai gyerekkorába, az 1920-as évek Dániájában. 

Azt hiszem, az a legrosszabb a felnőttekben, hogy soha nem akarják beismerni, ha akár csak egyszer is rosszul vagy könnyelműen cselekedtek. Mások felett bezzeg hamar ítélkeznek, de maguk fölött sohasem mondanak ítéletet.

Persze nem új műfaj az autofikció, mindig is voltak ilyenek, és voltak jobbak és kevésbé jók is. Ditlevsen a jobbak közé tartozik, és már születése körülményei is mutatják, mennyire más a helyzete, mennyire kiszolgáltatott: 1917-ben születik Koppenhága szegénynegyedében, lányként. Hiába vannak írói ambíciói, hiába tehetséges: a lányok helyzete ekkor még sokkal kiszolgáltatottabb, egy nőből nem lehet író, különösen akkor nem, ha szegény is mellé. (Ezért sem szeretem az írónő kifejezést: pejoratív felhangja van a mai napig, hiszen az irodalmat csak férfi művelheti és csak férfi tudja magas szinten művelni, az "írónőcske" (csak hogy még jobban kihangsúlyozzam ezt a pejoratív, ironikus értelmét a szónak) maximum romantikus maszlagokra vagy gyerekkönyvekre jó. Egyébként ez a fajta természetszerűleg a társadalomba nevelt megkülönböztetés okozhatja azt, hogy végiggondolva, a férfi autofikciós irodalmat kevésbé kedvelem, mint a nőit. A férfiben érzek egyfajta természetes arroganciát, sokszor nagyképűséget, ami hiányzik a nőiből.)

Tove Ditlevsen elénk tárja ebben a műben a gyerekkorát, a nélkülözéseit, a vágyait, sőt, még első szárnypróbálgatásait is, egészen intim mélységekig vezet az életútja kezdeti szakaszán, egészen a konfirmációjáig. A felnőtt Ditlevsen szól a gyerek hangján, felnőttként értékelve, mégis magát a legnagyobb mélységekig beleélve gyerekkori helyzetébe, az érzelemmentes környezetbe, amiben felnőtt, a társadalomba, amiben még a továbbtanulása is nehézkes, nemhogy az, hogy teljesülhessen az álma, és íróvá válhasson, mindezt humorral és iróniával fűszerezi, amely alól saját magát sem vonja ki. 

A gyerekkor hosszú és szűk, mint egy koporsó, és egyedül nem lehet kijutni belőle. Mindig velünk van, és ugyanolyan tisztán látható, mint Szép Ludvig nyúlszája. […] A gyerekkorától nem szabadulhat az ember, beleivódik, mint a szag. Más gyerekeken is érezni, az ő gyerekkoruknak is megvan a maga szaga. A sajátját nem ismeri az ember, és néha fél, hogy esetleg rosszabb, mint másoké. Beszédbe elegyedek egy lánnyal, aki szén- és hamuszagot áraszt, és egyszer csak hátrál egy lépést, mert az orrát megcsapja az én gyerekkorom szörnyű bűze. Titokban figyelem a felnőtteket, akik úgy hordozzák magukban a gyerekkorukat, mint egy használt, molyrágta, szakadt és lyukas szőnyeget, amely már nem kell senkinek. Mégsem látni rajtuk, és nem merem megkérdezni, hogyan sikerült úgy átvészelniük a gyerekkorukat, hogy az arcuk nem lett sebhelyes. Azt hinné az ember, hogy találtak egy rövidebb utat, és idő előtt magukra öltötték felnőtt formájukat. Talán egy olyan napon történt, amikor egyedül voltak otthon, és a gyerekkoruk hármas vaspántként szorította a szívüket, ahogy Vashenrikét a Grimm-mesében, akiről csak akkor estek le a pántok, amikor a gazdája kiszabadult. De aki nem ismeri a rövidebb utat, annak óráról órára kell elviselnie és átvészelnie a gyerekkorát, ki tudja, hány éven keresztül.

A messzemenőkig valós személyeket és helyzeteket felvonultató könyv, amiben mégis már az elején jelzi, hogy autofikció, nem száraz életrajz: a születési évét 1918-ban jelöli meg, pedig valójában 1917. Ennélfogva már a műfaji sajátosságból adódóan sem tudhatjuk biztosan, mi az, ami valóban megtörtént vele, és mi az, ami fiktív elem, de úgy vélem, épp ez a műfaj szépsége: az érzetek, a benyomások valósak, és aztán a fantázia szab határt, hogy a valóság kereteit pontosan merre és hogyan feszegeti az ember.

Tove Ditlevsen (1917-1976) a 20. századi dán irodalom legeredetibb női hangja. Koppenhága munkásnegyedében, Vesterbróban nőtt fel, első költeményeit 12 évesen írta. Hosszú alkotói pályafutása során több mint harminc verseskötetet, regényt, novellát, gyerekkönyvet és memoárt írt, amelyek középpontjában a szorongás, a traumák és a lelki vívódások állnak. Írásaiban elmosódnak a határok önéletrajz és fikció között, megelőzve ezzel az autofikció olyan kortárs klasszikusait, mint Rachel Cusk és Karl Ove Knausgard. Műveit mintegy harminc nyelvre lefordították.

Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A könyv a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!