A pszichopolitika és a csillapító társadalom

 Könyvajánló - Byung-Chul Han: Pszichopolitika, Csillapító társadalom

A HATALOM BELÉNK KÖLTÖZIK

Byung-Chul Han berlini filozófus, hasonlóan A kiégés társadalma című művében megfogalmazottakhoz, folytatja a neoliberalizmus kritikáját. Újabb munkája is olyan esszék füzére, melynek gondolatai megkerülhetetlen figyelmeztetéssé állnak össze. Leírja a neoliberális rendszer uralom- és hatalomtechnikáját, amely Foucault biopolitikájával ellentétben a pszichét tekinti kizsákmányolható termelőerőnek. Han minden aspektusában elénk tárja a szabadság válságához vezető neoliberális pszichopolitikát. Bemutatja, hogyan veszi igénybe a hatalom a lelket, s mindezt milyen új technikák révén éri el, vagyis miféle „pszichopolitikai rezsim” jellemzi korunkat.

Érdekes, a gondolatai sok szempontból megragadóak, ha kicsit jobban meg tudná lovagolni mindazt, amiről beszél, akkor napjaink nagy self-made manjeinek és önjelölt tanácsadó coachainak sorát bővíthetné, azzal a különbséggel, hogy az ő mondanivalója mögött valódi tartalom és tudás áll. De szerencsénkre ő egy rendkívül csendes, visszahúzódó ember, aki berlini házát állítólag nagyon ritkán hagyja el, és csak akkor, ha szükséges. És azt hiszem, ezzel meg is válaszolta a társadalmat érintő kérdéseket: én úgy vélem, hogy sok szempontból igaza van. A politika megpróbálja kizsigerelni az embert, és a társadalom is, viszont szerintem éppen ma történnek ez ellen dolgok, éppen ma ismerjük fel ezt. Párszáz évvel korábban senkit marhára nem érdekelt, hogy vagy, hogy érzed magad, mennyire egészséges az adott munka vagy beosztás: meg kellett csinálni és kész. Ma, ha belépünk a mókuskerékbe, az a saját választásunk. Tehetjük a több pénzért, a több ismeretért, a kapcsolatokért, az elismerésért, vagy mert egyszerűen a saját pszichénkből adódóan képtelenek vagyunk kilépni ebből, és inkább kizsigereljük saját magunkat. De a kulcsszó itt az, hogy ez a mi választásunk, és mi tehetünk ellene. A társadalom persze mindig örül az ilyen kizsigerelhető embereknek, mert abból csak haszon származik, de aki köszöni, ebből nem kér, nem kényszeríti rá. 

Így személy szerint bár az alap problémával egyetértek, mégsem tekintem ezt a modern társadalom és főleg nem a neoliberalizmus bűnének (főleg, mert még ennél rosszabb, ami pl. Kínában vagy Oroszországban zajlik, és azt lehet mondani bárminek, de neoliberális rendszernek közel sem.) 

De térjünk is át a másik kötetre, mert sok szempontból szorosan kapcsolódik ennek a mondanivalójához: 

Korunk palliatív társadalma a puszta fennmaradásért harcolva elveszítette érzékét a jó élet iránt. Minden élvezetet, értéket és értelmet feláldozunk az öncéllá tett egészségért. A szenvedést sem tudjuk már elbeszélhetően megélni. Az információ és a tőke depolitizált körforgása nem ütközhet a másik – vírus vagy ember – immunológiai ellenállásába. A neoliberális boldogságkultusz csírájában fojtja el a fájdalom közös átélését. Magánproblémáink komfortzónájába zár minket. Eközben az orvostechnika teljes érzéstelenítéssel óv.

Pedig minden, ami igaz, fájdalmas. Eleven tapasztalat enélkül lehetetlen. A járvány tükröt tart elénk, pánikreakciónk azt jelzi, hogy a valóság helyreállása sokkhatásként ér minket. Han a betegségével küzdő Kafka, Proust, Schubert és Nietzsche példáján át mutatja meg, hogy a tragikum szépsége miképpen éleszthetné fel eltompult szellemünket, és segítheti világra az egészen újat – az egyénre kiterjesztett biopolitikai felügyelet ellenében.

A társadalom csillapítja a fájdalmat. Az emberek nem akarnak fájdalommal élni - főleg nem fizikai fájdalommal -, és azt hiszem, ez teljesen normális igény és volt mindig is, csak korábban nem álltak rendelkezésre a fájdalomcsillapítók, vagy legalábbis nem így, nem ilyen hatásosak. 

A fájdalom rossz. Pedig nem feltétlenül, hiszen figyelmeztet: arra, hogy ott valami sérülés van, és vigyázz vele, arra, hogy ne csináld úgy a jövőben, amit, mert fájni fog, arra, hogy élsz. Amíg fáj, élsz. De örök fájdalommal élni nagy betegségben: kín, amit senkinek nem kívánok. Elgondolkodtató és érdekes esszékötet ez is, de nem értek vele egyet maradéktalanul. Bár tény, hogy a fájdalom a művészetet is inspirálja, és mély alkotások születhetnek és születhettek a hosszan tartó, erős fájdalom hatására, én nem kívánom senkinek azt a kínt, akkor sem, ha ettől elesnék egy-egy ilyen alkotástól. Nem hiszem, hogy a mély boldogság ellenpárja a mély fájdalom, és nem hiszem, hogy nincs egyik a másik nélkül.

Ami viszont sokkal lényegesebb és nagyon riasztó számomra, hogy mennyi ember szed kedélyjavítót és feszültségoldót, idegnyugtatót, és milyen arányban - ez sokkal veszélyesebb szerintem, mint a fizikai fájdalom csillapítása.

Nagyon sok szempontból igazat adok Byung-Chul Hannak, azok a problémák, amikről ír, létező és fontos problémák, amikkel foglalkozni kell, de őszintén szólva sokszor én másban látom az okokat és a megoldásokat is, mint ő. Persze könnyen lehet, hogy tévedek, elvégre nem vagyok filozófus, de sokkal kevésbé vagyok "haladásellenes", és fontos és jó eszközöknek tartom pl. a digitális eszközöket is, amit nem kizárni kell az életünkből és abszolút nomád életmódra váltani az erdő mélyén a saját kis kalyibánkban, hanem egyszerűen megtanulni használni és az előnyünkre fordítani ezeket. Nehéz kérdések ezek, amikről beszélni kell, amikkel foglalkozni kell, de szerintem hiba elzárkózni. Ha minden ember olyan életre vágyna, amilyet a filozófus szerző él, akkor nem élhetne úgy senki - ő sem. Van helye a kedélyjavítóknak bizonyos esetekben, van helye a fájdalomcsillapítóknak, és köszönöm, nem kívánok fájni csak azért, hátha akkor valami nagyot alkotok. Ahogy még mindig talán a neoliberalizmus lenne a legjobb társadalmi berendezkedés - a politikusok meg minden korban és minden rendszerben csak bajt csináltak mindenhol.

Érdemes megismerkedni Byung-Chul Han gondolataival, főleg azért, mert gondolkodásra késztet, de nem kell készpénznek venni minden szavát - ahogy senkinek sem.

Köszönöm a lehetőséget a Typotex Kiadónak! A kötetek a borítókra kattintva elérhetőek kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!