Nagy felfedezők - Alfred Wegener
A német Alfred Wegener az újkor egyik polihisztora volt, földtantudós, meteorológus, csillagász és sarkkutató. Végzetét is munkája és hobbija okozta: Grönlandon lelte halálát.
A lemeztektonika atyja, aki elsőként vetette fel a kontinensvándorlás elméletét, 1880-ban Berlinben született egy ötgyermekes lelkész legkisebb fiaként. Alfred már gyerekként érdeklődött a természettudományok iránt, az egyetemen fizikát, meteorológiát és csillagászatot is tanult, diákévei alatt egy csillagvizsgálóban dolgozott gyakornokként, doktori disszertációját is csillagászatból írta 1905-ben. Érdeklődése ezután azonban inkább fizika és meteorológia felé terelték, úgy vélte ugyanis, hogy a csillagászatban korában már nem sok felfedezni való van, és zavarta a helyhez kötöttség is. Bátyjával, Kurttal, aki szintén tudományos szakember volt, a Beeskow melletti aeronautikai obszervatórium munkatársa lett, és 1906-ban egy meteorológiai kutatóléggömbbel 52,5 órás repüléssel új csúcsot állítottak fel.
1906-ban Wegener elindult első grönlandi útjára, amit élete fordulópontjaként nevezett meg, érdeklődése ekkor végleg a sarkkutatás felé fordult. A dán Ludwig Mylius-Erichsen által vezetett expedíció célja az akkor még feltérképezetlen grönlandi partszakasz felfedezése és feltérképezése volt, Wegener pedig kiépítette Grönland első meteorológiai kutatóállomását. Az expedíció vezetője két társával együtt halálos balesetet szenvedett, de Wegener 1908-ban hazatért, és 1914-ig, az első világháború kirobbanásáig egy rövid expedíció kivételével a marburgi egyetemen tanított. Grönlandi élményeit és elméleteit 1912-ben jelentette meg könyvként, itt írt először a kontinensvándorlás gondolatáról is. 1912-13-ban ismét egy grönlandi expedíción vett részt, ennek során teleltek át először a sziget belsejében, és végeztek elsőként fúrásokat és egyéb kutatásokat a gleccserjégben. Alfred Wegener a hazatérése után feleségül vette korábbi mentora, Wladimir Köppen lányát, Elsét.
Else, Alfred felesége, a kislányuk, Hilde, és Alfred Wegener 1916-ban
1914-ben tartalékos tisztként azonnal behívták, amikor kirobbant a háború, kétszer sérült meg, ezután a katonai meteorológiai alakulathoz osztották be. 1919 és 1923 között az apósával egy könyvön dolgozott, amelyben megvetették a paleoklimatológia, vagyis a földtörténeti korok éghajlatát vizsgáló tudományág alapjait. 1922-ben harmadszorra, átdolgozva adta ki könyvét a kontinensvándorlásról, amely immár nemzetközi visszhangot váltott ki, de elutasították azt szakmai körökben. Tornádókat és az atmoszféra fizikáját kutatta és vizsgálta, és nem adta fel elméletét, amellyel a mai lemeztektonika alapjait vetette meg. Utolsó útjára a csapatának az inuitok ruházatát tanulmányozva saját maga tervezte meg a ruhákat, a téli sportok, sarkkutatók és hegymászók ruházatának alapját a mai napig az ő tervei adják. Vizsgált meteoritot, és úgy gondolta, hogy a Hold kráterei is meteorbecsapódások eredményei. Akkoriban a földfelszínen csak egyetlen krátert ismertek, de arról is csak 1930-ban fogadták el, hogy meteorbecsapódás okozta. Alfred Wegener vezette be a meteorológiában a turbulencia fogalmát, és ő írta le elsőként helyesen a délibáb tudományos meghatározását. 1930-ban, 49 évesen ismét útnak indult Grönland felé, ám már nem tért vissza.
Koppenhágából 14 társával együtt április elsején elindult Grönland felé, szerette volna 12 hónapon át a kontinens belsejében megfigyelni az időjárás alakulását, és megmérni a földet borító jég vastagságát. 100 tonna élelmiszert és felszerelést vittek magukkal, de a jég abban az évben későn kezdett olvadni, így hat hét csúszással tudták felállítani a Nyugati Állomást Grönland partjain. Az első kutyaszán július 17-én indult el a kb. 400 km-re fekvő Eismitte felé, a hatalmas, jeges sziget belsejébe, két hetesre tervezték az utat. Ekkor azonban már lassan véget ért a rövid északi nyár, és gondot okozott, hogy megfelelő mennyiségű élelmet szállítsanak oda két embernek. Szeptember 13-ig három fordulót tettek meg a kutyaszánnal, négy tonna felszerelés azonban még mindig elszállításra várt. Wegener és csapata abban bízott, hogy ezt az új motoros szánokkal könnyedén a helyszínre tudják majd szállítani, de az egyre alacsonyabb hőmérséklet miatt a gépek alkatrészei egyre gyakrabban fagytak meg, és a hóbuckák között is rendkívül lassan haladtak. 
Két ember Eismittében maradt, és levelet küldtek Wegenernek a tengerparti Nyugati Állomásra, hogy ha október 20-ig nem kapnak több tüzelőanyagot, elindulnak visszafelé. Szeptember 22-én Wegener úgy döntött, hogy maga indul útnak a szánnal, társa Fritz Loewe és egy csapat grönlandi volt. Az út nagyon veszélyes volt, mert a nyáron kirakott útjelzők már rég hó alatt voltak, és állandósult a fagy, akár -60 fokok is lehettek. Október 29-én megérkeztek Eismittébe, ekkorra már 12 grönlandi visszafordult, Loewe lába pedig elfagyott, amputálni kellett több lábujját is, amelyet érzéstelenítés nélkül egy késsel végeztek el. Ekkor öt ember volt Eismittében, azonban nem volt ott elég élelem, hogy a tél végéig bírják. Loewe nem fordulhatott vissza állapota miatt, ezért Wegener és Rasmus Willumsen indult útnak a Nyugati Állomás felé. Két kutyaszánnal indultak el, de az állatokat nem tudták útközben etetni, ezért a gyenge, sérült kutyákkal etették a többit. Végül csak annyi kutya maradt, hogy egy szánt voltak képesek húzni. Villumsen a szánon utazott, Wegener pedig sítalppal mellettük. Valamikor novemberben halt meg, valószínűleg túlhajszolta magát. Holttestét fél évvel később találták meg Eismitte és az állomás között nagyjából félúton, egy hálózsákba csavarva. Valószínűleg Villumsen temette el. Villumsen holttestét sosem találták meg, és valószínűleg már nem is fogják. Egyes számítások szerint a gleccsermozgások és a jég változásai miatt már legalább 100 méterrel a felszín alatt lehet.
Megjegyzés küldése