Miért fontos, hogy úrrá tudjunk lenni a bennünket ért drámai események felett érzett dühünkön, szomorúságunkon, hogy ne csússzunk destruktivitásba, és ne öntsük környezetünkre az azok feletti haragunkat? A méltóságvesztést, megalázottságot kordában lehet tartani, és tenni lehet azért, hogy ezt az állapotunkat ne használják ki mások - ennek metodikájával foglalkozik Vincent Trybou Az igazságtalanság pszichológiája című könyvében.
Könyvajánló
Vincent Trybou
Az igazságtalanság pszichológiája
Mi az igazságtalanság? Sokan sokféleképpen tudnák megmagyarázni, de igazán egy frappáns mondat fedi legteljesebben a valót: az igazság hiánya - egy normális világ nem mellőzi az erkölcsöt és az etikát, elismeri, hogy létezik az alapvetően jó és rossz, normális és nem normális, tiszta és tisztátalan dolgok eszménye. Jól hangzik, ugye? Mégis mennyien beleesünk abba a hibába, hogy mély haragot, megbántottságot érzünk, amikor ilyen esemény történik velünk. 2010-ben vásároltunk egy vidéki ingatlant, amikor a kiköltöző lakó elkeseredetten ezzel a mondattal búcsúzott tulajdonától: ez nem igazság. Volt budapesti panelingatlanja is, abba költözött el, mert volt egy hitele, amit addig "röhögve" tudott törleszteni, amíg a férje élt. De a férfi hatvanévesen váratlanul elhalálozott, havi rendszeres jövedelme kiesésével magával rántva a család anyagi biztonságát is. Ez nem igazság, hajtogatta az özvegyen maradt asszony, hogy elragadta a halál a férjét, nem igazság, hogy a tágas vidéki otthonából egy panelbe kell költöznie, kertkapcsolat nélkül, nem igazság, hogy az eladott ház értékének nagy részét egy hitelbe kell beletolni.
Az ilyen érzéseknek az a legnagyobb veszélyük, hogy megrendül az ember jóságba, igazságba vetett hite, erodálódnak a becsülethez, egyenességhez fűződő érzelmeink. Nem ezt érdemeljük! - mondjuk ki nyíltan, amikor megbízunk valakiben, de az hátba szúr bennünket, amikor az orvos közli, hogy súlyos betegek vagyunk, amikor megalapozott tervekbe fektetjük energiánkat, pénzünket, de egy váratlan rosszindulat vagy egyszerűen csak egy rossz időzítés (amiről nem tehetünk) megakadályozza a megvalósítást. Ez nem igazság! - hajtogatjuk dühösen, haraggal, nehezteléssel teli. Hát, bizony, nem az. Tudomásul kell vennünk, hogy a világ nem alapvetően jó, sőt, néha még csak nem is semleges. Ez van, skacok!
Mielőtt leszedi valaki a fejemet, nézzük meg, mit lehet tenni akkor, ha ilyen igazságtalan helyzet áll elő. Senki sem mondja, hogy jogtalan neheztelést, haragot érezni a fentiek ellen. De! Nem szabad, még inkább nem érdemes belefulladni saját igazságtalanságérzésünkbe. Nem teszünk vele jót mentális egészségünknek, tovább romboljuk az alapbaj okozta eleve hátrányos helyezetet. Természetesen ez így leírva annyira egyszerűnek tűnik! Pedig van valami igazsága Reinhold Niebur közhelyszámba menő gondolatának, amit itt-ott gyakran lehet olvasni:
Istenem, adj nekem türelmet, Hogy elviseljem, amit nem tudok megváltoztatni, Bátorságot, hogy megváltoztassam, amit tudok, És bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni.
Igaza van az idézetnek? Ki mondaná, hogy nem? Jogos az igazságtalanságérzés, egyfajta gyászt fejez ki, dühöt, hogy a sors elbánt velünk, és ezért soha, senki nem kért tőlünk bocsánatot. Újabb közhely, gyakran szoktam mondani életem 88 éves értelmének, hogy ez van, édes lelkem, nem érted vagy ellened történt meg, csak úgy megtörtént. Igazságtalan? Persze. De mennyire igazságos a kezed állapota ahhoz a végtelenül ritka szerencséhez képest, hogy ennyi idős korodra mindössze D vitamint ír fel neked rendszeresen az orvos és semmi egyebet? Igen, az élet elvette tőled az ujjaid valamikori kifinomult érzeteit, amit soha többé, senki sem ad vissza. De itt élsz a családban, szeretteidtől körülvéve, harmóniában, sok nevetésben, simán ellátod magad, azt csinálsz, amit jónak látsz. Oké, a villanyszerelési munkákban már más keze blankol, csavar és teker, de még mindig te mondod meg annak metodikáját, még mindig te deríted ki, hol keletkezett a hiba, amit ki kell javítani. Szóval: mi bajod is van neked?
Ebből az egyszerű személyes példából levezethető az az alapigazság, hogy ami megtörtént, amin nem lehet változtani, azt érdemes belenyugvással elfogadni. Tudnivaló, hogy ilyen az állapotunk, nincs rajta módszer, ami változtathatna - akkor szépen kiókumláljuk, hogyan kell vele minél békésebben és hatékonyabban együtt élni. Mindig vannak könnyebbségek, amik segítenek, a fenti példa esetében a család kisinaskodása olyan tevékenységeknél, amelyek már nem mennek. Humorral sokat lehet oldani! Amikor úgy nevetünk magunkon, hogy tudjuk, legszívesebben sírnánk, de nem érdekes, mert nevetni jobb, eredményesebb. (Amikor megállapították, hogy műtéti úton kell az epeköveimet kivenni, a diagnózist megállapító doktor zavartan nézett fel a nevetésemre, hogy király, ilyen műtétem még úgysem volt!) Amikor ilyesmin kesereg életem értelme, hogy hová lett kezeinek régi ügyessége, mindig elmondom neki, hogy csak 5 percre beviszem egy elfekvőbe, hogy szétnézhessen, és onnan kimenekülve megállapíthassa, hogy tulajdonképpen nincs neki semmi baja sem. (Anyukámat egy betegségből való hosszas felépülése során már csak az ápolási osztályon (elfekvő) tudták pár hétre elhelyezni. Az ottani állapotok és az ottani emberek egészségügyi bajai... úristen.)
Nemcsak egyéni problémákra lehet kivetíteni az igazságtalanság érzését. Amikor igazunk van, de egy agyafúrt ügyvéd úgy csűri-csavarja a bíró előtt a tényeket, hogy rosszul jövünk ki belőle, amikor egy politikus társadalmi igazságtalanságokra fókuszálva használja ki és fel személyünket szavazatszerzési céllal, amikor társadalmi-gazdasági kríziseket kihasználók ütik fel a fejüket egy-egy helyen. Például mekkora csalódást okozott Magyarországon a kilencvenes években az addig vágyott kapitalizmus előretörése, a maga gyerekbetegségeivel? Az emberek előtte viszonylagos burokban éltek, tudták, ha egy újságban gazdasági visszaélés-gyanús hirdetést láttak, azt az állam gyorsan és brutálisan megtorolta. Akkoriban? Az összes kókler azt hirdethetett eladásra, amit csak akart, megfordult a szél: a reménybeli áldozatnak kellett annyi esze legyen, hogy átlásson a pofátlanságon. Aki nem, az így járt. Ez nem igazság! - dühödött fel, akinek elvették a pénzét és semmit vagy valami értéktelen vackot kapott ellenértékként, amiért nagyságrenddel többet fizetett, mint kellett volna.
A kötet hosszan értekezik különféle igazságtalan eseményekről úgy az egyén, mint a társadalom esetében. Megoldásokat kínál traumák feldolgozására, és hogy hogyan kell két lépést visszalépni, távolabbról szemlélni a bennünket ért sérelmeket, amelyek során elvesztettük szeretteinket, méltóságérzésünket, hitünket, hogy megerősödve jöhessünk ki ezekből a történetekből. Nem az a lényeg, hogy milyen csapás érte az egyént, hanem az, hogy mihez kezd vele, hogy ép lélekkel átvészelje és ne betegítse meg magát - adott esetben még jobban.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Mindannyiunk életében történnek drámai események: meghal egy szeretett rokonunk vagy barátunk, agresszió vagy zaklatás áldozatai leszünk, kitették a szűrünket a munkahelyünkről, épp szakít velünk a szerelmünk… Ilyenkor heves igazságtalanság-érzés lesz úrrá rajtunk, úgy érezzük, csapdába estünk. Dühösen és szomorúan vég nélkül rágódunk a helyzeten, újra és újra végigpörgetve agyunkban az eseményeket. Amíg nem szabadítjuk ki magunkat ebből a helyzetből, addig nem léphetünk tovább, nem építhetjük újra személyiségünket. Az igazságtalanság pszichológiája mindenkinek szól, aki destruktív gondolatait, haragját, rosszérzését, szomorúságát, megalázottságát és méltóságvesztését nem tudja segítség nélkül kordában tartani. Az itt leírtak alapján, a pszichológia tudományos eredményein alapuló eszközök segítségével léphetünk a gyógyulás útjára. A könyv a magánélet szféráján kívül a politika világába is betekintést nyújt, és megmutatja, egyes politikai szereplők hogyan használják eszközként az emberek igazságtalanság-érzését és haragját, hogy aztán megszerezzék szavazataikat. Társadalmunkban egyesek gondolatai felerősítve, túl erőteljesen vannak jelen, éppen ezért rendkívül fontos, hogy képesek legyünk két lépés távolságból szemlélni az eseményeket, és megtaláljuk magunk számára a helyes utat.
Vincent Trybou klinikai szakpszichológusként a kognitív viselkedésterápia szakértője, hangulat- és szorongásos zavarokkal foglalkozó pszichoterapeuta (Párizsi Hangulatzavar Központ). Számtalan könyvet írt a kényszerbetegségekről, bipoláris zavarról, öncsonkításról, szociális fóbiákról, pánikbetegségről, valamint a perfekcionizmusról. Ez az első könyve magyarul.
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál kedvezménnyel beszerezheted!
Megjegyzés küldése