1993-ban egy cirkuszi oroszlán megöl egy embert, 2017-ben kigyullad egy könyvesbolt - a két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény mégis összefügg. Generációs traumák, apa-fiú kapcsolatok, önmagukat kereső karakterek, rendszerkritika és a ma stílusában megírt történet évtizedeken átívelő időtartammal. Összetett, komplex cselekmény, szerethető és mélységekbe lenyúló történet, amit örömmel olvastam. Igényes külcsín, gazdag belbecs jellemzi a művet.
KönyvajánlóKovács KrisztiánMinden csendes és nyugtalan
Kovács Krisztián második kötete, a Minden csendes és nyugtalan az elsőhöz hasonlóan (Hiányzó történetek) összetett és komplex tartalommal bír. Több idősíkon kalandozik, az összekötő elem a főhős a kettő között. Az egyik szálon 1993-ban egy cirkuszi oroszlán öli meg a személyzeti igazgatót, mire Kende Zalán (aki felelősnek érzi magát a történtekért) az éj leple alatt egyszerűen elbujdosik a területről, a másik szálon 2017-ben egy könyvesbolt kap lángra, a romok között pedig két elszenesedett holttest hever - itt Novák Hunor meggyőződése, hogy ő tehet mindenről. A főhős pedig...? A cirkuszigazgató az apja volt, a könyvesbolt pedig az ő tulajdona. De ezen túl mi lehet még a közös szál, ami miatt azt állítja a fülszöveg, hogy a két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény kapcsolatban áll egymással?
A két férfinak, akik felelősnek érzik magukat maguk történetben a bekövetkezett tragédiákért, sorsuk összekapcsolódik, annak dacára, hogy nem is ismerik egymást. Ezek a sorsok értelemmel bírnak külön-külön (is), érdemes egyenként górcső alá venni őket, hogy saját mélységében tapasztalhassuk meg tragédiájukat. Persze, a végén a szálak összefutnak, újabb réteggel gazdagítva a történetet.
A tragédia nem akkor kezdődik, amikor kigyullad a könyvesbolt vagy a cirkuszi oroszlán megöli a személyzeti igazgatót, nem, nem, a dolgok már évtizedekkel előbb körvonalazódnak, egy kollégiumi szobában, egy távoli hondurasi dzsungelben álló kalyibában, lepukkant, koszos pesterzsébeti műhelyekben vagy egy dohos szaggal tüntető, eldugott antikváriumban.
Már maga a cím is rendszerkritikus, legyen szó napjainkról vagy a Kádár-korszakról: Minden csendes és nyugtalan. Tényleg. 40-60 évvel ezelőtt sem érezte mindenki komfortosan magát, ahogy a ma politikai helyzetére is ez a jellemző, mégis, minden csendes és nyugtalan. Fecseg a felszín és hallgat a mély, József Attila után szabadon - keressük a szabadságot. Napjainkban divatba hozott örökölt sors, generációs traumák köszönnek vissza a könyvben, apa-fiú kapcsolat és a művészi létben önmagát kereső ifjú - ők lejtik egymással a táncot ebben a műben. Óriási bizonytalanságok, családi kapcsolatok vagy azoknak hiánya, szerethetőség vagy éppen megfojtó szeretet, tragédiák, önmarcangolás, önhibáztatás a sorsa azoknak, akik éppen a legkevesebbet tehetnek az egészről. Miért az a sorsa az illetőnek, ami?
A kötet szereplői mind átlagos magyarok, fiúk, lányok, akik fellángolások után apatikusan hullanak bele a nihilbe, minden bizonytalan, elkent, elmaszatolt, világfájdalmas, néha az embernek kedve lenne belépni a történetbe és alaposan elmagyarázni egyes szereplőknek az egyszeregyet, de legalábbis megértetni velük, hogy a szerencsétlenség nem biztos, hogy ott kezdődik, ahol az adott karakter érzi. Persze, ezt így a hatvanhoz közel egészen egyértelmű, hogy így látom. Ha visszaemlékszem saját fiatalkoromra, ja, ja, ja, ott is voltak jelen kötet cselekményére hajazó nyers történések, amikbe akkor és ott legszívesebben belehaltam volna (hja, a fiatal könnyen veszi szájára ezt a kifejezést, csak idősödve érti meg, hogy nem adják azt olyan könnyen). A nyers mondatok nekem is kihulltak a számból, ahogy a szereplőknek is, saját bizonytalanságaim és szüleim átadott traumái engem is tévutakra és téveszmékre vezettek, amelyekből (helyenként) igen kínos volt a visszabillenés.
A ma emberének stílusában megírt történet egészen szerethető, akkor is, ha nem egy sima menet, ahol minden klappol és mindenki happy, hanem az esendő ember áll a középpontban, maga örömeivel, tragédiáival, útkereséseivel, bizonytalanságával, de büszkeségével és szerethetőségével is. Érdemes odafigyelni a történet mélységeire, és akarva-akaratlanul párhuzamot húzni a tegnap és a ma közé. Nincs olyan nagy különbség, a generációs trauma generációs trauma, az önmagát kereső ember önmagát kereső ember; akkor is és ma is bizonytalan a világ, saját kis magyar világunk dettó, az évtizedeken át kigyötört változások nem jelentenek akkora nagy előrelépést, ami miatt hurráoptimizmus kéne, hogy elöntsön bennünket: mintha átöltöztetnénk egy bábut, akkor zöld ruhában volt, most meg pirosban. Akkor sem volt nagyon jó, meg most sem túl jó, de élni kell. Az ember természete alapvetően sosem változik, minden kor emberének a maga kis dolgai a fontosak, azért reszketnek és isten igazából a rendszer változásai csak hátterül szolgálnak. Fontos hátterül, és akkor (lenne) jó, ha ez a kérdés sokadrangúvá válhatna, mert ami jó, abban jó élni, azzal nem kell foglalkozni. Ez utóbbi persze csak idea marad.
Apróságokból építkezik a mű, mozgatórugókat, sorok mögötti olvasásokat keres, hogy feltárja és kezelje a valóságot, keresse a múlt hibáit, és szembenézzen velük, már ha érdemes szembenézni egyáltalán és javítható, de legalább feldolgozható valamennyire az, ami megtörtént. Döntések, felelősségvállalás és saját sorsunk kézbevétele - mienk az irányítás, vagy csak képzelgés az egész? Mindenki maga adja meg a választ erre, saját sorsa fényében.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
1993-ban a budapesti állatkert agg hímtigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz.
Két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény, melyek mégis kapcsolatban állnak egymással. A tragédiák valójában nem ott és akkor vették kezdetüket, okaik évtizedekre nyúlnak a két fiatalember múltjába: testszagú kollégiumi szobák, koszos pesterzsébeti műhelyek, dzsungel közepén álló kalyibák, eldugott, dohos antikváriumok színtereire, kusza és olykor kibogozhatatlan családi kapcsolatok mélyére. Zalán és Hunor soha nem találkoztak, mégis hatással vannak a másik életére.
Kovács Krisztián, a Hiányzó történetek szerzője második regényében négy évtized mozaikszerű eseményeiből tárja fel az emberi életeket mozgató és egymáshoz láncoló apró összefüggéseket és törvényszerűségeket, miközben arra keresi a választ, minden döntésünk a sajátunk-e, hogyan tudunk szembenézni a múlt hibáival, és saját kezünkbe venni sorsunk irányítását.
