Bingó! Aki szült gyereket, mind önazonosságot képes vállalni Az idő bogárlábakon című László Noémi vers fent citált 7 sorával. "Nem éreztem, hogy ne lenne kiút." Nem bizony! Egy anyának nincs ideje, módja kilátástalannak érezni az életét, mert felelős másokért, nemcsak önmagáért. (Azt hiszed: túlzok? Hát nem.) "Bármi szakad a nyakamba, talpra állok." Naná, hogy talpra! Éhes szájak, kialvatlan éjszakák, dühös dackorszak, véresen komoly kamaszok felénk áramló utálata, amit csak túlélni lehet, mind-mind valamiféle kezelésre, megoldásra vágynak. Senkit sem érdekel, hogy kezdők vagyunk életünk valamennyi szakaszában, hogy velünk is először fordul elő, hogy csecsemőnk van, kisgyerekünk van, kamaszunk van, hogy mi is együtt botladozunk-tanulunk a csemetékkel együtt, miközben tanuljuk saját esendőségeinket is, bocsátjuk meg magunknak gyarlóságainkat, tudatlanságból, tájékozatlanságból, de sokszor lustaságból elkövetve. Sőt, ami az egyik gyermeknél sima pipa, a másiknál holt biztos, hogy nem válik be. Na, hogy ízlik a talpon maradás? "Keringenek arcok, nevek, halálok." Bizony, bizony, ölünk és ölelünk, szóval, tettel, mulasztással. Ez ugyan nem dolgunk, ha már születtünk, szültünk, de gyakran így sikerül. "Ezt a helyet meg merem érteni" - micsoda megfogalmazása a helyünkre kell kerülnünk éccájának, a hely, ami hozzánk való, amit érdemes bátorsággal kezelni, hogy itt vagyunk itthon, és nem máshol, ahol meg merjük érteni, mi micsoda, mi miért olyan, mert nekünk való, nem túl kicsi és nem túl nagy. A túl kicsiben szoronganánk sokadmagunkkal, élőhelynek alkalmatlan, a túl nagy meg sok irigyet és ellenfelet szül (meg rohadt macerás takarítani), minek kéne az nekünk? Ott lenni otthon, ami pont megfelel. "Itt megtörtént a létezés velem." Kolozsvárról szól a vers, ahol "Elvagyunk, de ez / nem vidám barakk." Utalás Ceausescu Romániájára, ahol a megszorítások miatt szinte éhezett a nép, majd folytatja a költő: "Nem látnak el a jövő századig,  / hol unokáik ölnek / a parkolás miatt. / Az idő bogárlábakon elszaladt." Megtanulunk meghalni is. Sokaknak nem is olyan kis tudomány ez, míg mások (a szerencsések) csak összeesnek vagy elalszanak és meghalnak. Micsoda ajándék!

"Bárcsak a világmegváltó,
bátor gyerek láthatna itt,
két gyönyörű gyermekkel!

Ha nyugodt szívvel 
befejezni nem tudod,
ne kezdd el.

(Nyugodt szívvel)


"amikor menni kell, marad, 
maradni kell, megindul,
nem lát előre vágyain,
hátra sérelmein túl,

rámondják, kispályás,
megbízhatatlan,
félnótás, hazug.

Az egy főre jutó
keserű kortyok száma
túl sokra rúg."

Számomra itt a legjelentősebb mondatrész az, hogy "nem lát előre vágyain, / hátra sérelmein túl". Annyira igaz ez a két sor! Fiatalon, vakon a valóságra, a naivitás oszlopaira felcsavarodva, belátási képesség nélkül, önmagamat sem ismerve mennyi bolondságot, tragédiát okoztam. Egészen másképpen alakulhatott volna a házasságom, ha képes vagyok ésszel kezelni a problémákat, és az anyósom.. ha nem is a tenyeremből evett volna, de sokkal emberibb lehetett volna a kapcsolatunk. Ha túlláttam volna vágyaimon és nem a sérelmeim határozták volna meg a látásmódomat. Ugye, utólag mennyire egyszerű az egész?

"Azt mondják, itt sokkal 
több nő lakik, mint férfi.
Aki emberhez jut, a dolgát
nagyon érti. Ez a nő dolga,
a jó nő rá figyel egészen. ...

... Szép terület, kudarctól 

kudarcig csúszkálni épp elég.

Telik az idő, aztán kiderül,

hogy a fényes siker is szakadék.

Tejből, vajból, selyemből -
bársonyból bűvölt odú.

Szűköl benne az aranyélet,

piszokul szomorú."
(Pulzus)

Csak nézz magadba vagy nézz szét a környezetedben! Hány emberre igazak a fenti sorok?

Érdemes lelassulni a kötet verseinek olvasásakor. Oda kell tenni azt a vékony kis könyvet az ágyunk mellé, és néha csak úgy felkapni, belekapni csak úgy az egy cím alá eső versbe, finoman ízlelgetni, hagyni elkalandozni a gondolatainkat, miközben áteresztjük magunkon a költő szavakba szedett érzeteit. És hogy mi az ő valódi akarata a verssel? Ki tudja azt? Ilyet irodalomtudósokra érdemes ráhagyni, én, a mezei olvasó, egyszerűen csak engedem, hogy a költemény katalizátorként való használatával saját életemre reflektáljak, olyan szép szavakkal, kifejezésekkel, rendezett egységbe foglalva, amelyeket magam sosem tudnék megfogalmazni, de a költő igen. Érzékeny antennájával rátapad az ütőeremre, és számolja a szívdobbanásokat. S amikor együtt ver a szívünk, az olyan intim, olyan megható, annyira inspiráló. Kikacsint a sorokból, hogy ugye? Ugye, hogy te is így érzed? 

Ami biztosan kipipálható érzés, az a folyamatos változás érzékletének papírra öntése. Minden mozgásban van, természet, épített környezet, jelen-múlt-jövő és az életünk is. A versek mindegyike egy-egy városhoz, tájegységhez vagy utcához kötődik Erdélyben vagy bárhol a világon, lényegük, hogy az élethez rugalmasan érdemes hozzáállni, kíváncsiságunk az egyén személyiségének kivetülése, aki térben, időben sokfelé kalandozik, amit lát, értelmezi; ha szükséges, nézőpontot vált mind az öröm megéléséhez, mind a túlélés érdekében. A világot nem érdekli személyünk (pontosabban azt sem érdekli), jelenségei puszta figyelmetlenségből is eltaposhatnak - muszáj olyan kapaszkodókat találni, amelyek hozzásegítenek bennünket a derűs szemlélődéshez.

A Pulzus László Noémi életművi számvetése: onnan indult, ide érkezett, és megy tovább, közben megélte teste-lelke-környezete változásait, amire akkor úgy reagált, ma meg így reagál - nincs itt semmi látnivaló, tessék haladni szépen, és közben csócsálgatni a verseket. Érdemes! Ahogy a költő írta a kötetről Facebook oldalán:

Ami még érdekelhet