Könyvajánló - Jhumpa Lahiri: Amerre járok
„Sose maradtam nyugton, mindig mozogtam, mindössze ennyit csináltam. Mindig vagy arra vártam, hogy eljussak valahová, vagy arra, hogy visszatérjek. Vagy hogy megszökjem. Folyton be- és kipakolom a lábamnál lévő bőröndöt. Táskámat az ölemben tartom, van benne egy kis pénz meg olvasnivaló. Létezik olyan hely, amelyen nem csak áthaladunk? Eltévedve, elveszetten, tanácstalanul, üresjáratban, tévúton, sodródva, összezavarodva, összekuszálva, elszakadva, körbeforogva. Kötődöm ezekhez a kifejezésekhez. Ezek a szavak jelentik a lakhelyemet, ahol megvethetem a lábam.”
A Mélyföld és A bajtolmács szerzőjének új könyve egy meg nem nevezett negyvenes nő portréja, aki megkérdőjelezi helyét a világban, ingadozik mozdulatlanság és mozgás, kötődés és a hosszú távú kapcsolatok elutasítása között. Magányosan jár-kel egy gyönyörű, meg nem nevezett olasz városban, és életútja felén ráébred, hogy eltévedt.
Városának járdáin sétál, áthalad hídjain, megfordul üzleteiben, uszodáiban és kávézóiban. Lassít léptein, hogy egy veszekedő párt figyeljen, hogy megszemléljen egy öregasszonyt egy orvosi váróban, megáll, hogy megigya kávéját egy árnyas téren. Néha meglátogatja gyászoló anyját, aki saját magányába zárkózik, néha a vasútállomáson a vonatok rövid időre jókedvre derítik.
De egy év leforgása alatt, ahogy az évszakok váltják egymást, minden átalakul. Egy nap a tengerparton, egyszerre lehengerelve és új erőre kapva az életteli látványtól, nézőpontja örökre megváltozik.
Az Amerre járok tömör, átgondolt próza. Intelligenciája és érzékenysége, a határok áttörésének peremén való egyensúlyozás, valamint a kívülhelyezkedés költészete Rachel Cusk és Sigrid Nunez műveivel rokonítja.
A diákjaim alig írnak kézzel, gombokat nyomogatnak, hogy az életről tanuljanak, és felfedezzék a világot. Gondolataik képernyőn jelennek meg, és olyan felhőkben tanyáznak, amelyeknek nincs anyaguk, és nincs bennük helyhiány sem.
Az Amerre járok különleges regény, amely különféle életképekből áll. Ezekből ismerjük meg a főszereplő negyvenes nőt, ahogy elkísérjük az irodába, ahogy mellette ülünk a vonaton, vagy épp vele ebédelünk. Folyamatosan bolyong, örök mozgásban van, de mindemellett mégis meg tudjuk ismerni a körnezetét is, a családját, szeretteit. A múlt lassan bontakozik ki a jelen rohanásából, lassan ismerjük meg az okokat és a miérteket, amelyek választ adnak arra, hogy mi hiányzik mégis az életéből.
Nincsenek erős történések, cselekmény, a belső világ a fontos, az is egy letisztult, visszafogott monológ, amelyben kirajzolódik a magány. De nem minden magány rossz, és nem minden helyzetben az, ha a választási lehetőségek között szinte csak mérgező, meg nem értő kapcsolatok állnak. A magány elengedhetetlen az önismerethez, és talán a világ megismeréséhez, megértéséhez is.
– Amikor elköltözöl, mindig elveszítesz valamit. Minden költözés elárul, mindig becsap valahogy. Én máig keresek bizonyos dolgokat .Azt a brosst, ami az anyámé volt, semmi értéke, de nekem jelentett valamit. Aztán ott a régi címjegyzékes füzetem. Bár nincs már rá szükségem, szerettem időnként átlapozni. Megőriztem a használt jegyeket, nyugtákat, apád egy kis fényképét fiatalkorából, mielőtt még megismerkedtünk, micsoda jóképű fickó volt. Keresem, csak keresem, de nem találom. Vannak napok, amikor átfésülöm az egész házat abban a reményben, hogy megtalálom ezeket a dolgokat egy fiókban, amit már számtalanszor kinyitottam, vagy talán egy doboz alján a szekrényben. Persze megvannak valahol.
Rendkívül különös hangulatú mű, Lahiri stílusa egyértelműen idézi számomra Rachel Cusk regényeit, ugyanolyan határozatlan, körvonal nélküliség jellemzi a prózáját. Nagyon betalált most ezt a könyv és bár az egyik utolsó idei olvasásom, gyorsan az idei top 5-be repült. Próbáltam vele lassan haladni, de csak 146 oldal, ami ráadásul "eteti" is magát. Nyelvezete egyszerű, mégis szép, letisztult, mondanivalója néhol közhelyesnek hat, de mégis mélyen igaz, megkapó, megragadó, és napok múltán is benned rezeg. Regénynek alig nevezhető, inkább egyféle különleges gyűjtemény benyomásokról, érzésekről, mindennapi történések belső kivetüléseiről, a legmélebben forgó világról. Talán az a titka, hogy úgy érezzük, bepillantást nyertünk ebbe a különös belső világba, ami által a legmélyebben ismerhetünk meg valakit - ez esetben a főszereplőnket. Talán az, hogy pontosan ugyanígy működünk mi, emberek, amikor egyedül járjuk a világot, egyedül ebédelünk vagy vacsorázunk egy étteremben, egyedül ülünk a vonaton ismeretlen embertársainkkal, egyedül járjuk a várost. Magával ránt a legbelső, legegyedibb világunk, a gondolataink halmaza - ám ezek kevésbé egyediek, mint gondolni szeretnénk.
Azt mondja, a magány hiány és semmi más. Nincs értelme vitatkozni vele, mert vak azokra az apró örömökre, amelyet a magányom lehetővé tesz.
Jhumpa Lahiri (1967) Pulitzer-díjas és Booker-rövidlistás szerző. Jelenleg Olaszországban él. Ő Domenico Starnone Hurok című regényének angol fordítója. Az Amerre járok kivételes módon olasz nyelven született, majd maga a szerző fordította angolra. Magyarul ez a negyedik könyve. A kötet Geskovits Endre fordításában, a Park Kiadó gondozásában jelent meg.
Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A regény a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése