Könyvajánló - Alice Munro: Valamit el akartam mondani
Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a Valamit el akartam mondani történeteiben szereplő nővérekben, anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az öregedéssel. Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét.
Az életmű második kötete őszinte és szép, lenyűgöző utazás a szerelem, a fenyegetés és a meglepetések világában.
Lutfiye Aydogdu Bahar képe
2006-ban a Szeret, nem szeret… című kötettel indult el magyarul Alice Munro életművének kiadása. A szerző kötetről kötetre egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette „a kortárs novella nagymesterét”. A Valamit el akartam mondani című novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet.
„Alice Munro figurái minden lehetséges módon felveszik a harcot. Küzdenek a fojtogató erkölcsi normák, az emberek korlátozó elvárásai, a kényszerű viselkedési szabályok és minden lehetséges fásultság és elfojtás ellen.” – Margaret Atwood
Alice Munro ezen írásai eredetileg 1974-ben jelentek meg, az életmű második köteteként - és a Park Kiadónak hála végre magyarul is olvashatóak, Kada Júlia gyönyörű fordításában. Aki eddig is szerette-ismerte a szerző könyveit, az ebben sem fog csalódni: lányok, nők, nővérek, anyák, nagymamák és nagynénik a főszereplők, az ő életútjuk mögött rejlő elvárások, tragédiák és traumák, valódi érzések, azok a dolgok, amiket a legtöbb ember palástolni, elrejteni próbál. Tizenhárom történet, amelyek mindegyikében megismerünk olyan nőket, akik megfeleltek vagy épp nem feleltek meg az elvárásoknak, olyan nőket többségében, akik hosszú évtizedek óta ismerik egymást, akiket vérségi kötelék vagy csak barátság fűz össze, ennek minden negatív velejárójával, az irigységgel, féltékenységgel, fájdalommal és néhol rosszindulattal, kegyetlenséggel együtt. Noha a történetek a hetvenes éves Kanadájában játszódnak többségében, annyira univerzálisak és emberiek, hogy 2024 Magyarországán is éppúgy érvényesek, átélhetőek és átérezhetőek.
Ha olyasvalaki lettél volna, akivel aznap találkoztam, vagy életemnek abban a szakaszában, vajon tudtalak volna szeretni? Ennyire nem. Azt hiszem. Azért szerettelek, mert összekötöttél a múltammal, a fiatal énemmel, aki gyerekkocsit tolt a campus útjain, és önhibáján kívül ártatlan volt. Ha képes voltam szerelmet ébreszteni akkor, és elfogadni most, akkor talán kevesebb veszett kárba, mint hittem. Sokkal kevesebb, mint hittem. Az életem nem hullott szét darabokra, nem veszett oda.
Az első történet, a címadó Valamit el akartam mondani egy idősödő testvérpár, két nővér életébe nyújt apró bepillantást, a tehetséges húg féltékenységét láthatjuk a mindig gyönyörű nővére iránt, persze a végére megkérdőjeleződik, hogy vajon ennek a féltékenységnek van-e alapja, oka. Érdekes volt a Hogyan ismerkedtem meg a férjemmel? című írás is, amelyben az elbeszélő egy elképzelt, tökéletesen ideális házasságot ír le, a Nyersanyagban a főszereplő nosztalgiázik, annak minden keserű és édes hozadékával, az egyik legkülönösebb írás viszont a Megbocsátás a családban című elbeszélés volt, ahol a testvéri kapcsolatokat jellemző sokszínűséget ismerhetjük meg.
Több történet is hosszú évtizedeket sűrít magába, hosszú kihagyásokkal, sokszor meglepő dolgokkal és sokkoló múltbéli traumákkal, amelyek megmagyaráznak néhány dolgot a "jelenben" is. Mindig in medias res kezdünk, bemutatás, leírás nélkül, sokszor egy párbeszéd közepén, szinte random módon, és valójában kevés a történés az elbeszélésekben, mégis annyi érzelem kerül a lapokra, hogy izgalmas, magával ragadó a végeredmény. Mind olyan dolog, ami mindannyiunkat foglalkoztat.
Dorothy ült az ágyon a hosszú hálóingében, nappal kontyba tűzött, még mindig elég sűrű haja úgy borult a vállára, mint valami szürke, merev söprű. Egy idő után ki tudta venni öreg arcát az üvegen. Holdfény volt. Úgy nézett ki, mint azok a figurák, akikkel a gyerekeket ijesztgetik, mint valami vén északi boszorkány. Ez a látvány elég volt, hogy eldöntse, lemegy, és iszik egy pohár tejet vagy egy csésze teát, hogy megint normális legyen.
A gyönyörű, lírai szöveg egy egészen más világba repít, és ezekben a történetekben a legkevésbé a cselekmény a fontos, az csupán mellékes. A szépen felfestett emberi kapcsolatok, ezeknek a dinamikája az, ami igazán lényeges, legyen szó bármilyen kapcsolatról. Testvérek közötti bonyolult kapcsolatokról, a házastárs iránti szeretetről és tiszteletről vagy épp keserűségről, vagy akár barátokról. Minden egyes történet végén hiányérzetem volt: úgy éreztem, nincs befejezve, nem tudunk még mindent. De éppen ez a lényeg, Alice Munro nem kész történetet tesz elénk, hanem felvázol, elmesél egy helyzetet, aprólékosan mutatja be a szereplőket, sőt, a helyszíneket is: ott vagyunk a kisvárosban, ahol egy tragédia történik az első világháború idején, látjuk a verandáról a naplementét, a szomszéd házat; ott vagyunk a kis lakásban és a szép étteremben; ott vagyunk a nyaralóban, szinte érezzük a faburkolat szagát is, annyira érzékletesen festi fel a tájat. Aztán ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyszercsak lesz egy pillanat, ahol megtörténik a felismerés, majd nagyjából lezárás nélkül vége a történetnek.
Mert a lezárás bennünk megy végbe, mi írjuk meg, millió és egy kérdés vetül fel utána, de választ nem kapunk készen. A válaszra nekünk kell rájönni. Talán rá is jövünk. Idővel.
Egyszer aztán rájöttem, hogy vannak nők, akik egész életükben ezt csinálják. Csak várnak és várnak a postaláda mellett egy ilyen vagy olyan levélre. Elképzeltem, hogy megteszem ezt az utat napról napra, évről évre, és lassan megőszül a hajam, és azt gondoltam, hát én nem erre születtem. Így többé nem mentem ki a postáért. Ha vannak olyan nők, akik egy életen át csak várnak, meg olyanok, akik teszik a dolgukat és nem várnak, jól tudtam, melyik legyek. Igaz, lehet sok minden, amit a második fajta elszalaszt és sose ismer meg, mégis ez a jobb választás.
Alice Ann Laidlaw 1931-ben született Winghamben, Kanadában. Apjának egy rókákkal és nyércekkel foglalkozó farmja volt, anyja tanár volt. A Western Egyetemen tanult (korábban University of Western Ontario), majd könyvtárosként kezdett dolgozni. Egyetemi évei alatt találkozott első férjével, James Munroval, akivel először Vancouverbe, majd 1963-ban Victoriába költözött, és ott egy könyvesboltot nyitottak. 19 éves volt, amikor először publikálták egy írását, de a hatvanas évektől az írásnak szentelte magát. Többször elmondta, hogy azért döntött a rövid elbeszélések, novellák mellett, mert két lánya gondozása mellett erre volt leginkább ideje. Három lánya született, de a második egynapos korában elhunyt. Házasságának James Munroval 1972-ben vége lett, ekkor visszaköltözött Ontarioba, ahol a régi egyeteme berkein belül dolgozhatott. 1976-ban ismét férjhez ment a geográfus Gerald Fremlinhez, akit szintén az egyetemen ismert meg. A férfi 2013-ban hunyt el, Alice Munro azóta egyedül él.
2009-ben megkapta a Man Booker-díjat, 2013-ban pedig az irodalmi Nobel-díjat a "kortárs novella mestereként".
Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése