Könyvajánló - John Banville: Hó
Mint oly sok ír regényben, itt is egy katolikus pap áll az események középpontjában. Aki már nem él, mert a legelső jelenetben láthatjuk, ahogy valaki meggyilkolja. És sejthetjük (ha már olvastunk ír regényeket), hogy nem bűntelen. Sőt azt is, hogy szörnyű bűnöket követhetett el, ha szörnyű halállal kellett halnia.
Strafford felügyelőnek kell kinyomoznia, ki követhette el a gyilkosságot, de nincs könnyű dolga, mert úgy tűnik, a Ballyglass House-ban mindenki őriz valamilyen titkot, vagy valami okból nem akarja elmondani az igazat. Pedig a gyilkos csak a ház lakói vagy a bejáratosak közül való lehet, mert betörésnek semmi nyoma.
És miközben Strafford nyomoz (és tudja, hogy az állam és az egyház vezetése szeretné eltussolni az ügyet), egyre csak esik a hó, és mindent belep: didereg a táj, didereg Strafford, didereg az olvasó a szűnni nem akaró ír havazásban.
Mindez akár egy Agatha Christie-regény sztorija is lehetne, és Banville érzékelhető módon az ő jól kitaposott krimiregény-nyomdokain halad. De mégsem egészen. Mert a sztori – a hamis nyomokkal és a megoldással együtt – emlékeztet ugyan Christie regényeire, de a stílus, a jellemábrázolás, a hangulatfestés, a szöveg gyakorta megcsillanó költőisége egészen pazar – mint Banville minden könyvében. Írhat történelmi regényt, mélylélektani prózát vagy krimit, Banville az angol nyelvű irodalom egyik legnagyobb varázslómestere.
Nem sokkal az ír függetlenedés után, az 50-es években járunk, és a keményvonalas bigott (és keményvonalas alkoholista) közeg mindent megtesz, hogy megvédje az egyházát, hogy eltussolják a bűnöket. De egy bűnös pap, Tom atya mégis meghal - valaki meggyilkolja, aki nem tud/nem akar együttélni azzal, amivel a környezete szemlátomást boldogan együttél. Vagy legalábbis együttél.
– Úgy gondolja, felügyelő, valóban úgy gondolja, hogy származna bármi, egyáltalán bármi jó abból, ha nyilvánosságra hoznánk ezeket a szörnyűséges, hátborzongató tényeket?
– Kegyelmességed, ahogy azt Shakespeare mondta, a bűn rejtve nem marad – ahogy az igazság sem, akármilyen szörnyű legyen is.
De a gyilkosság akkor is megtörtént, és az ügy felgöngyölítésére egy, az ötvenes évekbeli ír közegből markánsan kilógó felügyelőt, Straffordot küldik oda. A férfi a harmincas éveiben jár, protestáns, és nem katolikus, a helyi erőkkel szemben, akik többségében szegény sorból származnak, ő művelt és jó oktatást kapott, nem iszik és nem dohányzik. Vajon az intelligenciája elég, hogy megoldja ezt a klasszikus "bezárt szoba" esetet?
– Egy lánynak oda kell figyelnie a John Charles őszentségéhez hasonló alakokra, az már biztos. Nem akarom rabszolgaként végezni valami mosodában, ahol halálra dolgoztatnak, és közben még üvöltöznek is velem az apácák.
A regény noha krimi, talán nem is ez a szál a legfontosabb, leghangsúlyosabb, hanem inkább a környezet bemutatása, ez a környezet pedig nagyon súlyos, soha ki nem beszélt terhekkel van tele. Bár az ír társadalom még csak formálódik, máris súlyos, és lehetőség szerint eltussolt bűnök terhelik, és mindenkiben, szinte mindenkiben ott a késztetés, hogy ezeket elfedje, elhallgassa - különösen, ha egy egyházi személy bűnös. A hatalom is erre törekszik, hiszen az angolokkal szembeni évszázados ellenállás egyik alapját, az azt fenntartó tüzét épp a vallás adta - nem lehetnek akkor bűnösök azok képviselői. Ez a velejéig sérült társadalom pedig megpróbálja továbbörökíteni a bűneit és a traumáit - de nem mindenki kér belőle.
– Úgy gondolom […], hogy vannak dolgok, amik túl nagyok ahhoz, hogy eltussolják őket.
Banville ráérősen és lassan vezet be a történetbe, hiszen ez a 400 oldal kb. három nap történetét meséli el, de mégis, ott rejlik a sorok között az évszázadok, generációk terhei, bűnei (mert maradandó, generációkon átívelő hatásai sajnos szinte csak a bűnnek, traumáknak vannak, nem a jó dolgoknak), és mindezt árnyalt, jól megrajzolt karakterek és markáns háttér övezi. A krimiszál csak egy réteg, az igazi mélységét nem ez adja, még ha ez is indítja el a történetet, és fedi fel szépen lassan a mélyre temetett bűnöket és traumákat. Ennek a metaforája a hó, ami tiszta, fehér szépségével hívatott elrejteni a mélyben megbúvó feketeséget. De a hó egyszer elolvad. És nagyon könnyű beszennyezni.
Köszönöm a lehetőséget a Helikon Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése