Az észszerűtlenség joga

Mi a józan ész? Mi van akkor, ha mindenki mást és mást ért alatta? Van-e egységes, elfogadható zsinórmérték, ami alapján eldönthetők olyan kérdések, mint helyes és alkalmazandó-e, ha nyilvánosan szépítkezik valaki, vagy közösségi térben szoptat egy csecsemőt? Persze, a fenti két példa csak a jéghegy csúcsa, hiszen léteznek ennél sokkal erőteljesebb eldöntendők is, mint a kettős mérce, az egyenlőség, a fogyatékkal élők, az internet fény és árnyoldalai, de ugyanez vonatkozik a gyermekvállalással érintett (gyakran sújtott) nők társadalmi-szakmai életből való kirekesztésének témájára.

Kirsty Sedgman könyve, Az észszerűtlenség joga, arról szól, mit lehet tenni olyan, mindenki életében bekövetkező krízishelyzetekben, amelyek zavarba ejtőek, ijesztők, viccesek vagy bénítóan logikátlanok. Döntéseinket előítéletek, érzések, értékek, feltételezések befolyásolják, de vajon mi azokban a saját értékítéletünk, és mik a mások által belénk sulykolt éccák? A nagy szavak elvárt erkölcsi minőséget jelentenek udvariasságról, tiszteletről, etikáról, törvényről - de vajon valamennyinek létjogosultsága van egyéni helyzetben? Mit jelent olyan "észszerű embernek" lenni, aki megmondhatja másoknak, mi hogyan is legyen viselkedési szempontból?

Szegjük meg a szabályokat és minden rendbe jön?

Gyakran igen, néha nem. Mindenesetre ezt is ésszel kell végrehajtani - mint mindent -, tudni kell, mikor jön jól egy botrány és mikor nem a fentiek alkalmazásával. Mit is akar az, aki megszegi a szabályokat? Azt, hogy egy életszerű helyzetben a környezete racionálisan, észszerűen viselkedjen. Egy síró csecsemő normális a repülőgép fedélzetén. A Covid, a nők jogai, a rasszizmus zavaró körülmény, de normális, még inkább létező. Ha egy hatóságnak olyan életviszony kerül az előterébe megoldandó-eldöntendő helyzetként, amire nem vonatkozik jogszabály, akkor is logikus elvárás az ügyfél részéről, hogy emelkedjen felül a jogkötelemen és oldja meg (pl. egy felügyelet nélkül maradt kiskorú elhelyezése nem várhat csak azért, mert éppen nincs az adott helyzetre jogszabály ráhúzva). Muszáj elválasztani egymástól a helyest és a helytelent, a jót a rossztól, az erkölcsöst az erkölcstelentől: végül is, azért léteznek társadalmak a világon, mert ezt a határhúzást nevesítették.

Ugyanakkor arra is gondolni kell, hogy ezen határvonalak mindegyike nem kőbevésett, gyakran finomhangolásra szorulnak, ahogy változnak az életviszonyok, ahogy új fogalmak épülnek be a társadalom szövetébe, új találmányok találnak utakat tömegek életébe. A kritikus gondolkodás nem ördögtől való, sokat segít a változások következményeinek megszelídítésében. A szerző számos példán keresztül érzékelteti az olvasókkal, hogy az élet hány területén jelentkezik az észszerűtlenség jogának alkalmazási igénye, olvasmányosan, érdekfeszítő sorokon keresztül ecseteli a különféle egyenlőtlenségekre adható válaszokat. Informatív, gyakran szórakoztató, de helyenként meghökkentő, véresen komoly olvasmány, ami izgalmas észszerűtlenségek tárháza, sok történelmi, politikai, nyelvészeti ismeretet magába foglaló kötet. Olyan életviszonyokat helyez előtérbe, amelyek szabályait az átlagember kőbevésettnek hisz, de az újabb változások azt mutatják, hogy ideje őket újragondolni. Ha eljutunk idáig, a többi már adja magát.

Szerintem olvassátok! 

Fülszöveg

Hogyan és miért segíthet az „észszerűtlen viselkedés” az életünkön? Mik a józan észre hivatkozó szabályaink előnyei és hátrányai? Lehet-e, szabad-e észszerű célok elérése érdekében néha észszerűtlenül viselkednünk?

A brit társadalomtudós új könyve fontos és égetően időszerű kérdéseket jár körül.

„Világszerte publikálok és beszélek a kultúráról, a színházról, a médiáról és a közönségélményről."

Brit társadalomtudós, kultúrszociológus, a Bristoli Egyetem oktatója, az értékrendek ütközésének, az emberi együttélés lehetőségeinek kutatója, két monográfia és több tudományos könyv szerzője.

Ami még érdekelhet