A virágokat ne felejtsd

Könyvajánló - Genki Kawamura: A virágokat ne felejtsd 

A Ha ​a macskák eltűnnének a világból szerzőjének új regénye.

Szilveszter estéjén Izumi látogatóba megy édesanyjához, Yurikóhoz, de nem találja otthon. Végül a közeli parkban bukkan rá, egy hintán ül, láthatólag nem találja a helyét. Ez az első jel, hogy valami nincs rendben. Pár hónap múlva Izumi szembesül a diagnózissal – édesanyjának Alzheimer-kórja van.

Ahogy Yuriko emlékezete egyre gyengébb, Izumi felidézi saját gyerekkorát. Gondját viseli édesanyjának – miközben hamarosan neki is megszületik első gyereke –, és próbálja megérteni, hogyan fordulhatott elő, hogy évekig nem látogatta meg Yurikót. Azon töpreng, pontosan miben áll kettejük kapcsolata, mi az, amire jelenleg is alapozhatnak.

Igazán emberi, igazán japán, egyszerre könnyed és melankolikus történet, amely felteszi a kérdést: sikerülhet-e szeretni valakit úgy, hogy egyidejűleg tiszteletben tartjuk a titkait?

Sok regény témája a felnőtt gyerek-idősödő/demens szülő kapcsolata, Genki Kawamura regénye is egy ezek közül, mégis egyedi. Hamar a közepébe vágunk: Izumi, a felnőtt fiú, aki a feleségével épp az első gyermeküket várja, váratlanul hazalátogat, ám édesanyját nem találja otthon. Hamarosan rábukkan kissé zavart és zaklatott állapotban egy, a környéken lévő játszótéren, és világossá válik számára, hogy édesanyja az Alzheimer-kór tüneteit mutatja. Erős bűntudatot érez, hiszen alig másfél óra alatt ideért, mégis eltelt egy év azóta, hogy utoljára látta az édesanyját. Megpróbál vele több időt tölteni, de közben a kötelességei haza is szólítják, elvégre az élete most vesz csak igazán nagy fordulatot.

Emlékekből és naplóbejegyzésekből idéződik fel a mindig is összetett és bonyolult anya-fia kapcsolatuk, miközben Izuminak meg kell birkóznia azzal, hogy Yuriko, az édesanyja már nem az az erős asszony, aki mindig is volt. A klasszikus szerepek felcserélődnek, és lassan a fiú is ráébred, hogy a mindig biztos pont édesanyja már nem ugyanaz az ember - elveszi tőle a betegség, az idősödés, és hamarosan nem lesz ott mint egy biztonságot sugárzó háttér. 

Hogyan lehet megbirkózni azzal, hogy a szülő elveszíti mindazt, ami addig jellemezte? Hogyan lehet megbirkózni a gondolattal, hogy hamarosan már nem lesz esély az emlékek felelevenítésére? Két ember, egy anya és a fia, akik egész életükben félreértették a másikat és a kapcsolatuk leginkább elhallgatásokon alapult, nem őszinteségen - és most ezek az elhallgatások okozta sebek felszakadnak és felszínre kerülnek. 

Amikor a nagyszüleimet elvesztettem, még gyerek voltam, 12 éves. A mamámnak május elején trombózisa volt, túlélte, és a szüleim magukhoz költöztették őket - de azon a nyáron, két és fél hónapra rá mama meghalt. Papám élt még egy évet, de utána ő is elhunyt - ő demens volt. Gyerekként is nehéz volt megélni azt, ahogyan elveszíti a saját személyiségét, pedig nekem közel sem volt olyan kapcsolatom vagy annyi emlékem vele, mint anyukámnak. A másik két közeli családtag, akit elvesztettem, a nővérem volt két éve és az édesapám két hete. Mindkettő gyors volt, váratlan és hirtelen - nem volt akár éveken át tartó szellemi vagy fizikai leépülés előtte, de mindkettő gyász és hiány más. Különösen megrendítő volt most ez a regény ebben az időszakban - de nagyon szép, lassú és melankolikus, és éppen ez a különös hangulata tette mégis emészthetővé. Rengeteg érzés és emlék kavarog bennem, és ezeknek nagyon jót tett ez a különös melankóliával fűszerezett, egyféle emberi kapcsolatot, annak alakulását, majd lassú elvesztését, kikopását bemutató ízig-vérig japán könyv. 

Egyik oldalról nézve lehet elkeserítő Yuriko és Izumi története, hiszen számtalan kihagyott "ziccer" van benne, számtalan apró és nagyobb titok, elhallgatások tömkelege, majd szinte észrevétlen elkopása a korábbi, ingatag lábakon egyensúlyozó kapcsolatnak. De számomra mégis inkább magával ragadó és tanulságos volt, szép, és egy új esélyt mutató. Anya és fia kapcsolata nem most romlott el, ha lehet ezt egyáltalán így nevezni, szerintem amúgy nem. Elkéstek inkább. Yuriko évtizedekkel korábban, még Izumi gyerekkorában, Izumi pedig most, amikor rá kell döbbennie, hogy nincs több idő. Nem lesz ott mindig az az ember, aki gyerekkorunktól az életünk része. Nem tudjuk mindig elmondani, amit szeretnénk. Van, amikor fizikailag még ott van, de szellemileg már nem - az már nem ő, és a személyiségét, az ismert személyiségét gyökeresen megváltoztathatja egy olyan betegség, mint a demencia. 

Javaslom a regényt mindenkinek, akinek vannak vagy voltak idős szerettei, akinek vannak bonyolult emberi - főleg szülő-gyerek viszonylatú kapcsolatai, vagy akit érdekel ez az összetett téma egy lassú folyású, gondolkodásra késztető, melankolikus hangulatú regény formájában.

Genki Kawamura filmes és regényíró, 1979-ben született Yokohamában. Első regénye, a Ha a macskák eltűnnének a világból 2019-ben jelent meg magyarul Vihar Judit fordításában. Tizennyolc nyelvre fordították le, világszerte több mint kétmillió példányban kelt el.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.