Magánélet Sztálin Oroszországában - sorsok a tabuk és néma szabályszegések közepette, elegáns és érzelmes jellemzés a konspiráló generáció tagjairól. Orlando Figes A suttogók című könyve ezzel a témával köszön be az olvasók ablakán.
KönyvajánlóÍró: Orlando FigesFordító: Bihari PéterKiadó: Európa Kiadó
A suttogók
Magánélet Sztálin Oroszországában
A Szovjetunió 1930-as éveiben az emberek inkább a jövőnek éltek, mint a jelennek, különösen igaz ez arra a nemzedékre, akik 1917 óta nőttek fel. Teljes agymosáson estek keresztül, számukra egyáltalán nem tűnt utópisztikusnak vagy távoli jövőbe veszőnek a kommunizmus eszméjének gyakorlatba való áttétele. De mi a helyzet azokkal, akiket szisztematikusan tett tönkre a szovjetrendszer? A politikai foglyokkal, kulákokkal, akiket - ha nem öltek meg azonnal - kitelepítettek a messzi Szibériába? A könyörtelen hideg és a mostoha körülmények számtalan életet elvettek belőlük, de mi van az azon kevesekkel, akik túlélték a megpróbáltatásokat és visszatérhettek, ha nem is a lakóhelyükre sokszor, de valami élhetőbb helyre, mint a szibériai barakkok?
A suttogók nem Sztálinról szól, hanem az országban élő kisemberek tucatnyijáról, akik túlélték a totális terror nyomorát, és megpróbáltak stratégiákat gyártani a lehetetlenhez: minden kiszolgáltatottságuk ellenére viszonylagos normális életet élni a borzalmak után, a diktatúra nyomása alatt. Bolsevikok, kulákok, írók, tudósok, akik valamilyen módon képbe kerültek a tisztogatások során. Hamar meg kellett tanulniuk sötétbe húzódni, észrevétlennek maradni, és saját sorsukról, tanulságaikról, tapasztalataikról, valamint a jelenben elhangzó hírekkel kapcsolatos véleményükről csak suttogni szabad.
Mindegy, milyen tehetséges vagy sziporkázó volt valaki, akit ilyen stigma ért, sohasem teljesedhetett ki tudásban: az osztályellenség ki volt zárva a továbbtanulásból és a jobb állásokból. Innen kitörni Sztálin haláláig legfeljebb hamis papírokkal és múltjának teljes eltitkolásával lehetett. Az ilyen múlt feldolgozása hatalmas energiákat követelt bárkitől, a személyiség olyan mentális sérüléseken ment keresztül, amely egész életre kiható változásokat generált. Például a műben tárgyalt Antonyina Golovina is így tudott orvosi képzésben részt venni és orvosként dolgozni. Sohasem beszélt múltja titkairól, a munkatársai sosem hallottak egy szót sem családjáról, sőt, két házasságában férjei sem tudtak meg semmit ezekről az évekről. Érdekből becsatornázta magát a pártba is, párttag lett, mert szent meggyőződése volt, hogy ez a lépése elősegíti karrierjét. Az 1920-as években született Antonyina csak 1990-es évek közepén merte hátrahagyni paranoiáját a hatvan évvel azelőtti szibériai száműzetésével kapcsolatban, és merte elmesélni lányának az akkor történteket. Jelcin Oroszországa úgy nézett ki, hogy talán már nem lesz többé szovjetrendszer azon a földön.
A múlt szörnyűségeit átélők kettős identitással rendelkeztek. Azok tudtak boldogulni, akik általánosságban képesek voltak a rendszerrel együttműködni, de egyénileg sohasem bíztak egyetlen politikusban vagy döntésben sem, mindig túlélésük szempontjából vizsgálták meg, mi lehet a helyes magatartásuk egy-egy hatalmai szóval elrendelt intézkedéssel, normával szemben. A paranoia mindennapjuk része lett, de ettől még ugyanúgy éltek, szórakoztak és dolgoztak, mint mások.
Nem kell messze menni, jelenleg is dívik ez a paranoia, például kis hazánkban is. Amikor a legálisan megszerzett nyugdíjamat a regnáló rendszer parlamentje átalakította valamiféle kegydíj-jellegűvé és egy ügyes jogászi csavarral vitathatatlanná téve megsarcolták 15%-kal, onnantól fogva egyetlen hivatalban, egyetlen politikusban és egyetlen jogszabályban sem bízom, de még bankban sem. Ettől függetlenül használom a banki szolgáltatásokat, de pénzt csak nagyon módjával és nagyon muszájból bízok rájuk. Ugyanez a helyzet a nyugdíjkassza "államosítását" elszenvedőkkel is. Paranoiánk (szerintem) sosem múló.
Az ilyen megpróbáltatásokat átélt családok erkölcsi szférája a kötet legfontosabb színtere. Górcső alá veszi, hogyan reagáltak az emberek és legszűkebb környezetük a szovjetrendszer különféle kényszerítéseire: képesek voltak-e nyomás alatt megőrizni hitüket, szokásaikat, akarták-e, tudták-e átörökíteni ezeket utódaikra? Hogyan viselkedtek gyerekeikkel, amikor konfliktusba kerültek, mert az iskolában sulykolt tudnivalók ellentétbe kerültek a család által tapasztaltakkal? Hogyan lehet lojális a szovjet ember, hogyan lehet megbízni azokban, akiket szeretnek, de letartóztatták őket, és mit gondoljanak az államhatalomról, akik olyanokat vittek el Gulagra, akikről ők álmukban sem gondolták, és a letartóztatások ellenére sem gondolják, hogy ellenségek lennének? Embermillióknak kellett a sztálini erkölcsi vákuumban stratégiát kialakítani túlélésre, elhallgatásra, hazugságra, barátságra, árulásra, amely stratégiák alapja nem lehet más, mint lélekromboló, személyiség-nyomorító erkölcsi kompromisszum.
Erről szól a kötet a közel tucatnyi érintett család emlékeiből táplálkozva. Teljes képet kapunk szovjet viszonyokra, társbérletekre, gondolkodásmódokra, az akkori idők jellemzőire. Már csak belekapkodva itt-ott is érdekfeszítő cselekmények, mozgatórugók érhetők tetten a diktatúra tetteiből és azok következményeiről.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
A suttogók nem Sztálinról szól, hanem szovjet emberek százairól és szovjet családok tucatjairól - bolsevikokról, kulákokról, írókról, tudósokról -, akik egy, az életükre nehezedő totális diktatúrában próbáltak élni, de legalább túlélni.
Megtudjuk, hogyan dolgoztak és pihentek, szerettek és gyűlöltek, milyen stratégiákkal próbálták átvészelni a szörnyűségeket. Nem mindegyiküknek sikerült. Hamar meg kellett tanulniuk, hogy észrevétlennek kell maradni, a sötétbe kell húzódni, és lehetőleg mindig csak suttogni szabad. Amikor pedig a honvédő háború után egy pillanatra felcsillant a szabadabb élet reménye, az eredmény ismét csalódás, reménytelenség, bezártság, Gulag lett. A Sztálin halála utáni olvadás hazahozta a foglyok maradékát, akikre immár a múlt feldolgozásának súlyos feladata várt.
Termékadatok
Megjegyzés küldése