Julia Child és a "francia könyv", amelynek megírásától évtizedekig húzódozott. Végül egy rokonnak tollba diktálta, hogyan kerültek Paullal Franciaországba, hogy tanult meg főzni, hogyan készült el az azóta ikonikus A francia konyha művészete című alkotás, valamint hogy lett Amerika első számú sztárszakácsa a hatvanas években. Ezentúl pedig barátságok, adomák, furcsaságok, harmónia, és erős, folyamatosan karbantartott kapcsolati hálók az élet viharainak átvészelésére. Imádtam olvasni, finom humor, irónia jellemzi a művet.
KÖNYVAJÁNLÓÉLETEM FRANCIAORSZÁGBAN
Szerző: Julia Child és Alex Prud'homme
Fordító: Lelik Krisztina
Kiadó: HVG Könyvek
Idézet a műből
Paul levele ikertestvéréhez:
"Julie-t látni a forró, sülő és rotyogó ételekkel megrakott tűzhely előtt ugyanúgy elbűvöl, mint egy üstdobost figyelni a szimfónia alatt. (Ha nem ülök be oda nézni őt, akkor nincs esélyem találkozni Julie-val.)… Képzeld ezt lelki szemeid elé: Julie-n kék vászonkötény, a kötény övében egy konyharuha, mindkét kezében egy-egy fakanál, és egyszerre két lábast kavargat. Figyelmeztető harangok hallatszanak, mint karmesteri pulpitusról a jelzések, és illatozó főmotívumként fokhagymaszagú gőz tölti meg a levegőt. A sütő ajtaja olyan gyorsan nyílik és csukódik, hogy szinte észbe sem kapsz, máris bedöf oda fürgén egy kanál, belenyúl egy lábosba, felemelkedik Julie ajkaihoz az íz ellenőrzésére mindez mint egy tökéletesen időzített dupla ütés a dobokon. Ő ott áll, körülvéve a hangszereivel, magabiztosságot és önbizalmat sugároz…
Szakavatott kopasztó, nyúzó és csontozó kezd válni belőle. Csodálatos látványt nyújt, amikor egy apró lyukon a csirke nyakán keresztül húzza ki az állat beleit, majd ugyanezen a kis furaton át a bőrt meglazítja, hogy ne tapadjon a húshoz, és hogy a szarvasgomba leopárdfoltjait el tudja helyezni sorjában a bőre alatt. Vagy amint egy liba minden egyes csontját kiszedi, anélkül hogy felszakítaná a bőrét. És látnod kellene, amint megnyúz egy üregi nyulat – megesküdnél rá, hogy ő a préri lánya, aki most lovagolt elő a hegyek közül."
Annyi mindenről mesél a könyvében, hogy csak kapkodom a fejem, hogy jaj, ne! Vagy ámulok a sok élményen, Julia elbűvölő, talpraesett, finoman ironikus, dolgaiban mérhetetlen elszánt karakterén, netán kacarászok, amikor a Cordon Bleu tanfolyamáról olvasok (ahol Julia megszerezte a sütés-főzés alapjait). Például tudtad, hogy bedobták a mély vízbe? A vendéglátó osztályt ugyanis az amerikai hadsereg tizenegy leszerelt veterán katonája alkotta, akiket ezzel a tanfolyammal kívántak a hadviselésből visszaigazítani a polgári létbe, a résztvevők pedig éreztették vele, hogy a colos hölgyemény igen el van tévedve körükben. Persze, Julia addig is gyakran forgott férfiak között, úgyhogy nem találtak fogást rajta. Sosem derült ki, hogy a fenti durva tréfaként indult-e el, vagy a tanfolyam vezetője így akart némileg több tandíjat leakasztani róla. Juliának, mint egyetlen nőnek a tanfolyamon, muszáj volt állandóan mosolyogni, nehogy a férfiak hisztérikának bélyegezzék, de sikerült úgy vennie az akadályt, hogy közben belül figyelmes és összeszedett volt, a beszerzendő tudásra koncentrált.
Szó esik benne mindenféle örömről, legyen az magánéleti, közéleti, munkahelyi vagy barátságok okozta jóérzésekről. Julia és Paul (a férje) figyelemreméltó kapcsolati hálóval rendelkezett, amelyek ápolása gyakran hatalmas vendéglátásokba torkoltak, Juliáéktól senki sem mehetett éhen haza, finomabbnál finomabb fogásokkal kényeztették a hozzájuk beeső vagy meghívott vendégeiket. Olvashatunk Paulról, a legfontosabb férfikarakterről, aki hatalmas entellektüelével, tapintatával, finom modorba csomagolt karcosságával és Julia iránt tanúsított érzéseivel harmonikus, bebetonozott oszlopként állt az asszony mellett, irigylésre méltó tartással fogadta az életüket beárnyékoló viharokat is. Mindezekkel együtt helyenként tétova sertepertélése olyan szeretetreméltó, hogy mindenki akar magának egy Paul Childot otthonra.
Idézet a műből
Élő műsorról szó sem lehetett – részben a felszerelés és a hely korlátozott mivolta miatt, részben meg azért, mert én teljesen amatőrnek számítottam. De úgy döntöttünk, az egész műsort egy megszakítás nélküli harmincperces felvétellel rögzítjük, mintha élő adás lenne. Hacsak a kamera el nem romlott vagy a lámpák el nem aludtak, nem volt leállás, és nem lehetett korrigálni. Kicsit rázós volt, de illett hozzám. Ha egyszer belefogtam, nem nagyon szerettem megállni, és elveszíteni az élő előadás feszültségét és izgalmát. Mellesleg nézőink sokkal többet tanulhattak, ha hagytuk, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy a valóságban is szoktak – a csokoládéhab nem hajlandó elválni az öntőforma faláról, az almafelfújt összeesik. A főzés egyik titkát és egyben örömét jelenti megtanulni kijavítani valamit, amit elrontottunk; és az egyik lecke az, hogy derűsen viseljük el azt is, ha már egyáltalában nem lehet kijavítani.
A KÖNYV, ami aztán világszerte híres lett, A francia konyha művészete, két barátnő közös művének készült, amit az amerikai piacra szántak. Miután szerkesztőjük felmondott nekik, ott álltak megfürödve egy kézirattal, valamint nulla tudással arra nézve, minek kell szerepelnie könyvükben ahhoz, hogy az USA-ban szívesen költsék erre pénzüket a háziasszonyok. Juliát kérték fel szerkesztői közreműködésre. Amikor átolvasta a recepteket, megdöbbentette, mennyire túlbonyolították az egészet, unalmas, nehézkes utasításokkal teletűzdelve. Egy ételleírásnak tömörnek, világosnak és főleg közérthetőnek kell lenni, morfondírozott Julia magában, és úgy gondolta, hogy sokkal értelmesebb dolog, ha az egészet átírja, miután le is sütötte, főzte őket, sőt, kuktára IS feldolgozta, amit csak lehetett belőlük, mert nem elfelejteni, akkoriban az amerikai háziasszonyok előszeretettel használták a fenti eszközt. Aztán mindennek igyekezett utánanézni, akár az étellel kapcsolatos népi hagyományoknak is, ami - sütés-főzés, írás, járulékos adatok ellenőrzése - hallatlanul időigényes faladatnak bizonyult. A többi - a többi már történelem.
A francia konyha művészete - itt találod a szakácskönyv ajánlóját.
Idézet a könyvből
„Ne feledd, semmi nem fontosabb a másik embernél!” Más szóval, a legfontosabb a világon a barátság – nem a karrier, nem a házimunka, nem a saját fáradtságunk –, amit pedig ápolni és táplálni kell.
Szerintem olvassátok ti is! Érdemes!!
Fülszöveg
Julia Child 1948-ban érkezett diplomata férje oldalán először Franciaországba. Egy szót sem tudott franciául, soha addig nem kóstolt egyetlen francia ételt sem, ráadásul főzni sem tudott. Ám ahogy kezdett elmélyedni a nyelv tanulásában, ahogy kezdte megismerni a franciák életmódját és konyháját, szenvedélyes érdeklődés gyúlt benne az ország és lakói iránt, a főzés pedig életre szóló hivatásává vált.
Ebben a könyvben Julia Child elsősorban franciaországi kalandjait meséli el: feltárul előttünk a háború utáni Párizs a híres Cordon Bleu főzőiskolával, az eldugott kisvendéglőkkel és a külföldiek pénztárcájához mért elegáns éttermekkel. Juliával együtt kilátogatunk Marseille nyüzsgő halpiacaira, végigjárjuk Provence kisvárosait, megcsodáljuk a kiépülőben levő francia Riviérát, megismerünk híres séfeket és a helyi konyha minden csínját-bínját értő egyszerű parasztasszonyokat. A szeretett férjével Európa más országaiba tett közös utazásaikról szóló tudósításokból kiderül az is, milyennek látta kontinensünket akkoriban egy érdeklődő amerikai.
Az emlékirat egyben beszámoló arról, milyen hányattatások után sikerült kiadni a francia szerzőtársnőivel közösen írt, ma már alapműnek számító, kétkötetes angol nyelvű nagy francia szakácskönyvet, és hogyan lett Juliából Amerika első televíziós sztárszakácsa.
Forrás: Wikipédia
ahol beleolvasó is található.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése