Könyvajánló - Maddie Mortimer: Káprázatos testünk térképe
Lia testében növekszik valami rosszindulatú és kárörvendő, bentről kifelé teszi magáévá az életét. Alakváltó. Katasztrófaturista. Utazgat fel-alá a teste csatornáin és a partok mentén. Terjed.
A testünkön minden nyomot hagy. Amikor egy hirtelen diagnózis felforgatja Lia mindennapjait, a múlt és a jelen közötti elválasztóvonal szertefoszlik. Mélyen eltemetett titkok ébredeznek. A hang, amely áldozatra éhesen portyázik a testében, átveszi a történet irányítását, a külső táj megkülönböztethetetlenné válik a belsőtől. Liának és a családjának nagyon nehéz kérdésekkel kell szembenéznie: hogyan lépjünk tovább olyan események után, amelyek átformáltak bennünket? Mit jelent az, hogy méltóságteljesen meghalni, ha egyszerűen még nem állsz készen arra, hogy elengedd mindazt, ami itt körülvesz?
Gyönyörű, magával ragadó, lírai és okos regény ez. Okos, mert olyan dologról szól, ami mindannyiunkat érint. Mert megszemélyesíti azt, mert közel hozza, és mert átsegíthet a gyász folyamatán. A rákról, a halálról, de leginkább: az életről.
Hogyan változik meg egy ember élete, amikor rájön, közeledik a vége? Mi megy végbe benne, amikor megtudja: rákos? Mi változik a szeretteiben és a hozzájuk fűződő kapcsolatában? Erős debütálás egy szerzőtől, erős és őszinte, ahogyan megjeleníti a tumort is, megszemélyesíti, ahogyan a testből figyel. Figyel és vár. Nem akar rosszat, nem gonosz. Egyszerűen ilyen a természete. Van. Nő. És mellékesen gyilkol.
De nem csak a rákról szól a könyv. Hanem inkább a kapcsolatokról. Mit élünk át akkor, amikor megtudjuk: az életünk véges, ráadásul nem a ködös, távoli múltbe vesző vége lesz. Évekkel ezelőtt olvastam egy alapvetően ifjúsági regényt, amit a mai napig lépten-nyomon ajánlok mindenkinek. Ez Mats Strandberg: Amíg élünk c. regénye. Röviden a történet annyi, hogy megtudjuk, hogy 3 hónap múlva egy akkora aszteroida csapódik a bolygóba, ami sterilizálja azt, teljesen eltörli az életet a Föld színéről. Eleinte persze káosz lesz, sokan nem hisznek benne egyáltalán, van, aki teljesen leveti magáról a civilizáció mázát, fosztogatni kezd, erőszakhullám söpör végig a világon. Más önpusztító életmódod folytat, hiszen minden mindegy. Néhány tizenéves szemén keresztül látjuk a világ végét, persze a világ tudósai tesznek erőfeszítéseket arra, hogy megpróbálják a földi élet nyomát megtartani. Elkezdenek a világűrbe sugározni adatokat a földi élőlényekről, és lehet ehhez csatlakozni, blogbejegyzéseket írni, hátha valahol valaki majd megtalálja és rekonstruálja ebből a Föld utolsó napjait. A becsapódással átellenes oldalon egy többezer méter mély bányában pedig mindenféle tudományos adatot elhelyeznek, DNS-eket is, a földi élőlények DNS-eseit és leírásait, hátha ezek mégis megmaradnak, hátha valaki majd megtalálja. Az egyik főszereplő egy 17 éves lány, aki végstádiumú rákban szenved, maximum hónapjai lennének hátra egyébként is. Nagyon megragadóak a gondolatai életről és halálról, amikor arról ír őszintén, hogy mennyire önzőnek érzi magát, hogy egy része még örül is annak, hogy vele együtt vége lesz minden másnak is. Fájt neki a gondolat, mi mindenből maradhat ki, milyen csodás könyvek, filmek, egyebek jelennek majd meg az ő halála után, amiket biztosan szeretne, de már nem fogja megismerni. És egy kis vigasz, hogy nincs utána sem semmi. Nem marad ki semmiből.
Két és fél évvel ezelőtt vesztettem el nővéremet. Ha csak arra gondolok, hogy ilyen rövid idő alatt ő mennyi mindenből maradt ki, maradt le... egyrészt sajnálom, másrészt irigylem. Lemaradt pl. apukánk és bátyám hirtelen haláláról is. Ő volt az első a nagyszüleink több, mint 20 évvel ezelőtti halála után, aki megnyitotta a sort a családból. De ugyanerre gondolok, amikor valami feltaláló, tudós, író vagy akárki életrajzát olvasom, aki 100-200-300 éve halt meg, hogy mennyi minden jött még utána, amit ő nem ismert, nem láthatott. És ez az, ami a saját halálommal kapcsolatban is zavar kicsit. Egyáltalán nem félek a haláltól. A haldoklástól igen, nem akarok szenvedni. De mi minden jön még utánam, amit nem fogok megismerni soha?
Maddie Mortimer ebben a regényben a saját tapasztalatait írta le, hiszen édesanyja áttétes rákban hunyt el, amikor ő 14 éves volt. Az ő történetét, az ő halálát, a saját megküzdési stratégiáját egyaránt beleírta, ott van a sorok között, ott van a gyönyörű, lírai hangvételű szövegben, amely nem csupán az élet végéről szól. Hanem az elejéről is, amikor elkezd igazán élni és értékelni mindazt, ami körülötte van, ami megadatott neki. Persze vannak hullámvölgyek: ezek nélkül nem létezne a boldogság sem. Ráadásul heteket, hónapokat töltött azzal, hogy anatómiai térképeket kutatott és böngészett, hogy megértse: hogyan is működik a testünk? Hogy lehet, hogy egy része az egész ellen fordul? Mi zajlik le fizikailag ilyenkor a testen belül? Mindennek az eredménye lett ez a letehetetlen, nem csak kívülről, belülről is szép regény.
Maddie Mortimer 1996-ban született Londonban. A Bristoli Egyetemre járt angol irodalom szakra. Írásai megjelentek a Timesban, rövidfilmjeit világszerte fesztiválokon mutatták be. 2019-ben végzett a Faber Academy regényírás kurzusán, de már valószínűleg az anyatejjel magába szívta mind az irodalom szeretetét, mind a lírai kifejezésmódot, hiszen mind édesanyja, mind nagyapja író volt.
Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése