A Szovjetunió II. világháború utáni arca, reménytelen szerelem, titkok, remények és a mindennapok paranoiája egy  megnyomorító politikai rendszerben. Művészi álmok vagy szerelem? Traumák feldolgozása, megalkuvás és kiszolgáltatottság, kettős valóság és generációs viták - a tragédia előre borítékolható - de kinek? Ki fizeti meg a lehetőség árát egy jobb világért?

Ha mindenki bűnös, akkor senki sem bűnös? 

KÖNYVAJÁNLÓ

EGY VONAT MOSZKVÁBA

Szerző: Elena Gorokhova

Fordító: Ujj Bernadett

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

A huszadik századi szovjet történelem emberi sorsokon keresztül kerül bemutatásra Elena Gorokhova Egy vonat Moszkvába című regényén keresztül. A művet azok a hatvanasok értik meg a legjobban, akik maguk is felnőttként éltek országunkban a kilencvenes évek előtt és saját bőrükön érezték a kettős mérce és a diktatúra nyomását. Ugyanis a főhősök dinamikáját enélkül nehéz saját kontextusában értékelni. Ahogy olvastam a regényről szóló különböző véleményeket itt-ott, mindenütt feltűnt, hogy a demokráciánkban szocializált fiatalabb nemzedék megítélése egészen más, mint az enyém, aki testközelből élte meg a hetvenes-nyolcvanas éveket. Sokan kárhoztatják a szereplőket, hogy nem nyílnak meg az olvasónak, figyelmen kívül hagyva az akkori idők paranoiáját és a rendszer agymosását, valamint a letartóztatástól való félelmet. Aki bármilyen aprósággal kilógott a sorból vagy viccelni mert, esetleg valódi véleményét kiköpte, annak borítékolható volt kis elbeszélgetés a helyi biztonsági tiszttel, de némi kirándulás kinézhetett pár évre valami nem túl idilli helyre, ahol aztán vagy belehalt a nélkülözésbe vagy rossz bánásmódba, vagy nem. De inkább igen.

Javaslom a művet kézbevevőnek, hogy ilyen szemmel tekintsen a történetre, még ha nem is tudja elképzelni jelen politikai rendszerben azt, hogy egyszer csak eltűnik a szomszédja, és soha többé nem kerül elő, vagy azt, hogy egy vicc elmesélését IS meg kell gondolni, nemhogy morálisan helyes döntéseket hozni krízishelyzet esetén.

A második felvonásban Moszkvában találjuk hősnőnket. Bűntudata van, amiért úgy sétálgat a szovjet fővárosban, mintha itt született volna, amiért úgy énekel a főváros legrégebbi színházának színpadán, mintha hivatásos színésznő lenne. Bűntudata van, amiért olyan közel lakik a Vörös térhez, és nem akarja megcsodálni a Kreml falát vagy a Lenin-mauzóleumot. Bűntudata van, amiért nem akar visszamenni Ivanovóba. Bűntudata van Marik miatt. Olyannak látja, amilyennek utoljára látta, a szeme fehér a dühtől, ujjai a gránátot szorongatják. Ilyenkor tudja, hogy megállíthatta volna. Megakadályozhatta volna a halálát, de ehelyett elmenekült. Főiskolásként kikéri a film, a forgatás végén pedig találkozik Andrejjel, régi szerelmével, eltöltenek egy éjszakát a legnagyobb intimitásban, de meglepetésére a szobába áradó reggeli fényben a férfi már nem Andrej, hanem Andrej Sztepanovics, egy pártfunkcionárius, akinek semmi köze sem lehet őhozzá.

A harmadik felvonás Leningrádban játszódik, főbb szálai közül az egyik Andrej bűntudata, önostorozása (káder nem vehet el színésznőt, Marik halála), a másik Szása skandálása, miszerint ami benne van, ahhoz a rendszer nem nyúlhat. A színházhoz mentem feleségül, deklarálja, amikor anyja férjhez menésről és unokákról beszél. Arra is kénytelen rádöbbeni, hogy a sikert soha senki sem bocsátja meg neki. A színház, dicsőségeinek tanúja, egyben mérgező és maró is. Anyjával a generációs különbség és a belátási képesség hiánya csak fokozza a vitáik erejét, miközben klasszikus, pszichológiai értelmű egzisztenciális válságon megy keresztül.

A negyedik felvonás Leningrádban és Ivanovóban játszódik, 1968-at mutat a naptár. Meghal a nagyanyja, a házukban olyan tény nyer bizonyítást, ami alapjaiban változtatja meg Szása egész életét. Mi marad a színlelésen túl? Úgy tenni, mintha normális országban élne, mintha normális lenne, hogy pártfunkcionárius nem vehet el színésznőt, elismerni, hogy a titkok és az elhallgatások teljesen normálisak? Andrej megoldást kínál Szásának egy krízishelyzetben, de milyen áron?

Nagyon szerettem olvasni a művet, számomra szövegkörnyezetből is érthető volt a cselekmények lényege, az akkori paranoiás, kettős mércéjű rendszer, és időben is könnyen el tudtam helyezni a történéseket. Ám nem mindenki én, aki történelemben és az orosz nyelvben is jártas: a fiatalabb nemzedéknek leírás híján nagy erőfeszítést jelent a korszakban való elhelyezés, valamint rettenetesen hiányzik a kötetből egy lábjegyzet, amellyel az idegen szavakat egyértelműsíthetik maguk számára.

Nem könnyű olvasmány, meg is lepődtem, hogy a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában jelent meg - bár olvastam már tőlük más, szintén magát nem azonnal adó művet is, de nem ez a jellemző a kiadó portfóliájára. Kiváló cselekményvezetés és valódi problémakör jellemzi a művet. Dramaturgiája nem hagy kívánnivalót maga után, a cselekmény pörög, és jókor adagolja az újabb információkat, fenntartva a feszültséget ezzel. A szerző kiválóan visszaadja a politikai rendszer idegborzoló paranoiáját, valamint abban a meggyőződésben sincs hiány, miszerint amit két ember tud, az már nem titok.

Szerintem olvassátok!