Több öregség kellene, egy nem elég, hogy megszokjam - írja Oravecz Imre az Alkonynapló című naplóregény elejében. Hasznosnak lenni a hanyatló kor és fizikai állapot ellenére is, szavakkal űzni el az elkerülhetetlent, miközben emlékezik az élete fontos és apró-cseprő eseményeire. Tanít méltósággal öregedni, a tehetetlenség és a szorongás ellenére is megélni a mindennapokat.
KÖNYVAJÁNLÓALKONYNAPLÓ
Szerző: Oravecz ImreKiadó: Magvető Kiadó
"Több öregség kellene, egy nem elég, hogy megszokjam" - írja Oravecz Imre az Alkonynapló című naplóregényében, sőt, tovább megy, és arra inti magát, hogy "ne akard mindenáron, amit akarsz még". Érdemes megfontolni, amit javasol, vagy magabízással legyinteni, hogy ugyan már? Pedig egy bizonyos életkoron túl minden év ajándék, és igenis, ül a szerző kérdése: "Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?"
Megvárod, míg visszajönnek?
Az élet véges, ami ki van mérve, az ki van mérve, még ha nem is tudjuk, kinek mikor jön el az az időpont. De nincs mese, addig is élni kell, nem lehet csak egy sima elhatározással lefeküdni és nem élni tovább. Közben a lélek és a gondolatok csaponganak, járják a maguk útját, és a jelentől a múltig zabolátlan ugrálással emlékeznek. Egyik nap arra, hogy milyen jó, hogy Bécsben elhagyta, aki elhagyta, és így szokatlan irányt szabott az életének, másik nap arra, hogy Márai miért írta a naplójában, hogy Parádon mit csinált a bakter, amikor annak a településnek nincs és sosem volt vasútállomása.
Egy számadásba minden belefér! Az is, hogy félévre kiváltja tekintélyes mennyiségű gyógyszereit, de vajon él-e még félév múlva...? Meg annak a rémületnek is helye van, amikor az ötvenes években először találkozott az angol vécével, és a puszta kíváncsiságból meghúzott kar óriási vízmennyiséget zúdított le a csészébe, ő pedig megrettenve rohant vissza a hálóterembe, azzal a szent meggyőződéssel, hogy biztosan elrontotta azt a finom eszközt. De amúgy is, fűzi tovább a gondolatot, nem jó ebben a században sokáig élni, mert ha nem visz el valami betegség, akkor a környezetszennyezés fog.
Így csapong tehát Oravecz Imre jelen és múlt között, a bejegyzések kontrollálatlanul ugrálnak az időben, de bennük mégis kohéziót teremt az öregedés folyamata. Átlengi az emlékezet, de a szorongás és a tehetetlenség is, mintha idősen tilos lenne örömöt érezni, amolyan ugyan, minek örüljek már? Hát annak, hogy lehull a vadcseresznye levele, és a folyamatot képes lejegyezni, egy hétköznapi semmiségből a múlandóság templomát megalkotni, amire még halála után is sokáig emlékezni fogok én, az olvasó. És továbbadom másoknak, hogy van (volt egyszer) egy Oravecz Imre, aki úgy tud (tudott) írni a hétköznapi dolgokról, mint senki más, aki úgy (volt) képes átlényegíteni egy falevelet is, hogy belesűrített egy egész világnyi szemléletet. Sajnálkozik a paraszti tudás tömeges eltűnése miatt, jómagam azért nem mennék ilyen messzire. Amikor szükséges, ezt a tudás mindenki szépen visszaszerzi másoktól, vagy ... vagy megtanulja saját kárán. Nem jobbak, nem rosszabbak fiataljaink, mint mi voltunk, csak mások. Más készségekkel, más prioritásokkal.
A Férfikeserv I. betekintést enged intim életébe, egészen pontosan, annak hiányába. Mosolygok, mert tudom, hogy ez valós probléma, ugyanakkor sajnálom is érte és nem tudok rá megoldást se neki, se más idős férfiak számára. Lemondás és valamennyire beletörődés sejlik át a sorokon keresztül. A Férfikeserv II-ben azokon a hölgyeken tűnődik, akikhez így vagy úgy kötődött, hogy mi lett velük? Lógó mellű, visszeres lábú, elhízott asszonyok lettek vajon, vagy mégsem? Nem látogatja meg őket, csak elképzeli, de ez is elég számára. Nocsak, nocsak, hiúk vagyunk, nagyságos úr? Nem gondolja, hogy mások meg pont ezt gondolják becses személyéről? Bocsánat, bocsánat, de na. Máshol arról ír, hogy "a traumákat állítólag fel kell dolgozni. De fel lehet-e dolgozni egy traumákból álló életet?" Nos, dönteni kell, hogy igen vagy nem. Akkor is, ha jelenleg túl van a nyolcvan évén. Van nekem egy kilencvenévesem, igaz, nem író, nem költő, csak földhözragadt mérnökember, tele tragédiákkal és traumákkal hosszú életéből kifolyólag, de mégis akkora életörömmel, hogy csak pislogok. Persze, habitus kérdése is ez az egész, a két életutat és gondolkodásmódot nem szabad se összehasonlítani, se kontextusból kiragadni. Pusztán arra utalok, hogy a kor a traumák fényében sem minden, de abban igaza lehet, hogy több öregség kéne, egy nem elég arra, hogy megszokjuk.
Most mosolygok mégis, mert Oravecz akkor is remekül adja át élete élményeit, traumáit, gondolkodásmódját, szurkálódásait, ha olvasója nem mindennel ért is egyet vele. Az irodalmi eszközök segítségével tanít teljes életet élni és öregedést abszolválni. Úgy búcsúzni az élettől, hogy még itt vagyok, még tudok és akarok a lehetőségeimhez mérten hasznosnak lenni, de már nem vágyok nagy dolgokra. Vagy ha vágyok is, lebeszélem magam róla. Jó ez így, helyes ez így? Hmm.. honnan is tudnám, még csak hatvan leszek jövőre.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Fotó: Szalai Lenke
Megjegyzés küldése