Egy letűnő kor és a vele letűnő kiváltságok sora: így múlik el a világ dicsősége. Olasz egység, 1861 - a Párducnak ismert Salina hercege és az új világ, az új politikai elit, és az új mozgatórugók köz és magánéleti vonalon, új alkuk, az addigi értékek és a becsület devalválódása. Dacára a múlt század közepi megjelenésének, értékes, izgalmas, olvasmányos mű napjainkban is.
KÖNYVAJÁNLÓA PÁRDUC
Szerző: Giuseppe Tomasi di LampedusaFordító: Füsi JózsefKiadó: Athenaeum Kiadó
Az olasz egység (1861) létrejötte erősen megviselte az akkori terület lakosait, az előtte sokáig regnáló rendszer addigi kiváltságosait.
Salina hercege, don Fabrizio, a Párduc, a kegyelmes úr, aki joviálisan, ellentmondást nem tűrően irányítja szicíliai otthonából magán- és közügyeit, részt vesz a politikában és megélhetést biztosít a családja tagjainak. Fénykorában szava törvény volt és ennek megfelelően is viselkedett: az úri modor mellett tévedhetetlenségébe vetett hittel, szeretőt tartva. Az a fajta ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy a szava maradéktalan végrehajtást von maga után, a valóság pedig meghajlítja magát az akaratához, éppen ezért vele született gőggel tekint mindenre és mindenkire - a körülötte élő emberek 99%-a pedig elhiszi, hogy ez jár neki. A politika fordulatai megalkuvásra késztetik, mígnem rádöbben arra, hogy túl sokat vett el tőle alkalmazkodásban az olasz egység megvalósítása és immáron semmije sem maradt, se vagyona, se úri becsülete. Családjában is későn eszmél rá arra, hogy gyámfiát sokkal jobban szerette, mint saját gyermekeit: amíg Tancredinek számolatlanul (és gyakran meg nem szolgáltan) osztotta pénzét és atyai jóindulatát, addig a többinek ezt vagy ki kellett érdemelnie, vagy ki kellett könyörögnie.
Tancredi: árva, don Fabrizio gyámfia, ravasz és törtető. A nem nemes, de talpraesett, simulékony polgármester, Sedára Calogero lányát feleségül véve megüti a főnyereményt: a lány csinos, földöntúlian szép és gazdag ara. Hogy mellette számító, nagyravágyó és csapodár, arról nem szól senki az esküvőn. Az ifjú szerelmesek vakok egymás hibáival és süketek a sors intéseivel kapcsolatban: azt hiszik, míg világ a világ, mindig szerelmesek lesznek és mindig sima útjuk lesz életük során. Pedig gyötrelmeik előre borítékolva, mindketten számítók és célratörők, csak idő kérdése, hogy mikor lépik át és árulják el egymást is nagyravágyásukban.
Concetta: az egyedüli leszármazó, akinek elég esze és rátermettsége van ahhoz, hogy a herceg családját talpon tartsa vészterhes időkben. Szerencsétlen rajongása Tancredi iránt, majd az árulás megemésztése, amit a fiatalember személyével szemben tanúsít, időlegesen elveszi éles látását és mentális egészségét, de hamar kigyógyul belőle. (Láttam a regényből készített filmet is, amely dramaturgiájában sokkal tragikusabb és ütősebb, drámai fordulatokban gazdagabb, ugyanakkor a regény átírása során sarkosabb is lett. Nagyon jó film, legfeljebb azokban okoz megütközést egy-egy fordulata, akik nem olvasták a regényt. Pont Concetta szerepe lett elmélyítve és lényegesen bátrabbra, másabbra írva, mint a könyvben.)
Pirrone atya, a hercegi háztartásban alkalmazott pap, ingadozik az egyház és tanai és a herceg iránti hűség között, de nincs mese, megélhetése Salina hercegétől függ, így a kérdés hamar el is dől.
Calogero Sedàra, Don Calogero, a polgármester - a herceg megveti viselkedése, szóhasználata, állandó enyhe áporodott izzadtságszaga miatt, ugyanakkor gyors felfogóképessége és ritka értelmessége csodálatra készteti. Nem köti őt sem tisztesség, sem jólneveltség, sem illem, ezért az arisztokrácia gátlásosságával nem kell megküzdeni. Problémái megoldása során csörtet, mint elefánt a porcelánboltban, azonban kegyetlensége roppant mód hatékony, ráadásul jövedelmezőnek bizonyul, még ha politikai szempontból aggály és távlat nélkülinek tetszik is. Tancredi az ő lányát veszi feleségül.
A szerző, Giuseppe Tomasi di Lampedusa, arisztokrata származású, szicíliai herceg, aki ebben az egyetlen megírt regényében - aminek megjelenését nem érte meg - az olasz egység zűrzavaros éveit és az azt követő fél évszázadot festi le az olvasóknak, érzékletesen. Egyszerre látja saját sorsát és a nemzet egységét, pontosan tudja, hogy a nemességnek befellegzett, alkalmazkodni kell ahhoz, ami van, ugyanakkor pontosabban érzékeli azt is, hogy az új urak, a feltörekvő polgárság - ha nem is pontosan ugyanúgy, mint az előző politikai elit (az arisztokrácia) - hasonlóan gyarló és hataloméhes, és zsivány, mint ők voltak korábban, csak lényegesen gátlástalanabb eszközökkel operálnak. A régi és az új rend között kényes és törékeny kompromisszumok vannak. A becsület kevesebbet ér és kevésbé fontos is a meggazdagodással szemben. Hosszú elnyomás után ők még "éhesebbek" attól, hogy erkölcsi aggályaik legyenek a módszereikkel kapcsolatban.
A herceg magánélete ugyanolyan kudarcokkal teli, mint a közélet eseményeinek megélése: gyermekeiben és gyámfiában egyaránt csalódott, az új politikai elit felállása és tettei pedig reménytelenséggel tölti el, dacára annak, hogy felismeri az idők szavát, és a nagyobb jó érdekében megalkuszik a lehetőségeivel, ugyanakkor elveszíti önmagát és az önmagába vetett hitét (meg a vagyona nagy részét is). Mentálisan megrendül, a történtek feldolgozása nem megy ugyanolyan hatékonyan, mint amikor még a szava törvény volt ezen a vidéken. A hagyományoknak, a számára élő emlékeknek annyi, ő az utolsó ember a vidéken, akinek még a fentiekben gyökerező emlékei vannak a letűnt korról. A név és a rang, aminek a puszta léte aranyfedezet volt bármire, kiüresedik, értéknélkülivé válik, neki magának pedig öregedőben már nincs is más érdeme, minthogy ingerlékeny nagyapaként az unokáira vigyázzon - ahelyett, hogy őseihez hasonlóan országos kérdésekben döntsön. Nagyon szomorú ez, ingatja fejét don Fabrizio - és az olvasók átérzik a reménytelenséget: így múlik el a világ dicsősége.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Mikor 1958 novemberében Giuseppe Tomasi di Lampedusa szicíliai herceg egyetlen regénye megjelent a milánói Feltrinelli kiadónál, a szerző már halott volt. Talán a kézirat kalandos útja, az arisztokrata író személyét, sorsát övező homály avatta szenzációvá A párducot – az olasz kiadó egy év alatt 40 kiadást hozott forgalomba, s a regény egy csapásra világsiker lett – de páratlan diadalútját mégsem ennek köszönheti. Azért tartjuk ma már a világirodalom nagy regényei között számon, mert csodálatos művészettel rajzolja meg a modern Olaszország történetének elhatározó jelentőségű ötven esztendejét, 1860 májusától, amikor Garibaldi vörösingesei partra szálltak Szicíliában, hogy megteremtsék az egységes Olaszországot, 1910 májusáig, amikorra már végleg kialakult az a társadalmi rend, amely ma is magában hordozza történetének bonyolult ellentmondásait. Finom költészettel, pontos elemzéssel, minden mondatban ott szivárványló iróniával festi Tomasi di Lampedusa don Fabrizio de Salina herceg alakját, aki bölcs megértéssel, fanyar kiábrándultsággal érzékeli a nagy társadalmi földcsuszamlást, éles szemmel látja osztálya szükségszerű széthullását, de látja már a hatalomba belehízó polgárság gyarlóságait is. A nagy történelmi korszakváltás senki földjén áll az öreg herceg kételyek szaggatta gazdag emberségével, s önnön sorsával, töprengéseivel, a kor leglelkéről tesz tanúságot.
Megjegyzés küldése